Nem akartam semmi mást, csak tartozni valakihez...

Egy saját magam által "engedélyezett" börtönben, az otthonomnak nevezett helyen - ahol soha, egy percre sem éreztem magam otthon.

De mi is történt valójában?

A sérült szívemet és lelkemet beengedtem egy újabb útvesztőbe, életem addigi legnagyobb csalódása után. Már képtelen voltam tisztán gondolkodni, csak tartozni akartam valakihez, aki talán már nem bánt meg.

Eleinte sokat nevettünk, de mikor már biztosnak érezte a helyét az életemben, bekövetkezett a legrosszabb: kihasználva a megrendült, amúgy sem sok önbizalmamat, tovább tiport. Tovább folytatta az ostorozást, hogy semmire nem vagyok jó, és mostanra már levegőt sem tudok úgy venni, hogy tetsszen neki. Mindenáron meg akar változtatni, a talpamtól a fejem búbjáig: meg akarja szabni, hogy mit hordjak, milyen zenét szeressek, miket egyek és mire gondoljak. És mindezt miért? Mert másképpen nem tud uralkodni rajtam.

Nem tudok tőle szabadulni, és nem azért, mert szeretem, de nem ám. Hanem, mert rettegek, hogy mi lesz utána. Igaza lehet? Tényleg nem találok senkit rajta kívül, akinek úgy kellenék, amilyen vagyok? Nyilván nem így van, de akkor, abban a pillanatban, amikor úrrá lesz rajtam a pánik, nem tudok tisztán gondolkodni. Ilyenkor igyekszem felidézni az összes átsírt éjszakát, a sok sértést, amit hozzám vágott, a mások előtti megalázó pillantásokat és azt, hogy gyakorlatilag elsorvadtam mellette. Ilyenkor mindig megfogadom: inkább leszek egyedül, mint egy ilyen kapcsolatban.

És jön egy pillanat, amikor tudom, most vagy soha! Itt az idő, amire hónapok óta várok. Titokban minden pénzem összegyűjtöttem az újrakezdéshez, és elhatároztam, hogy ezúttal nemcsak tervezgetem az új életet, hanem meg is lépem. Bármi történjék is, ha a cuccaim megtanulnak lerepülni az erkélyről, akkor is meglépem. (Vicces egyébként, hogy ebben a helyzetben tényleg ez volt az egyik félelmem.)

Hogy biztosan végigvigyem a tervem, beavattam a titkomba a legjobb barátnőmet, aki addig körözött a környéken kocsival, amíg nem tudta biztosan, hogy elindultam onnan végre. Beavattam a húgomat, aki percenként hívott, hogy megnyugodjon, minden rendben megy. Könnyebb volt betartani az ígéretemet így, hogy mások is tudtak róla. Mert ennek köszönhetően nemcsak én számítottam saját magamra, hanem ők is rám - hogy betartom, hogy végre megteszem.

Egy ilyen kapcsolat örökre nyomot hagy benned, bármilyen jó is következik ezután. Meg kell tanulni felejteni, kitörölni, megbocsátani. Ez mind egyaránt fontos, mert ha az ember csak elnyomja magában, végigkíséri az életét. És a legfontosabb: azokat a dolgokat töröld ki, amiket elhitettek veled saját magadról! Mert igenis értékes ember vagy, és igenis megtalálod a boldogságot egy olyan ember mellett, aki tényleg megérdemel! Tiszta lappal kell indítani, elengedni a félelmeinket, a kételyeinket és megpróbálni egyszerűen csak boldognak lenni.

Lődi Andrea

Nyitókép: Shutterstock