Nagyon szeretlek, jobban, mint te engem!

Te elvált szülőként - két gyerekkel az oldaladon - soha nem fogod tudni úgy átadni magad, hogy az nekem elérje az elégséges szintet. Velük is van bőven tennivalód, velük is csinálsz külön programokat, amikre engem nem viszel... Pedig hidd el, bármikor szívesen veletek mentem volna, ha hívtatok volna.

Nem tetted, ezért én úgy érzem, hogy neked csak félig-meddig kellek. Jól érzed magad velem, jókat szexelünk, néha elutazunk egy-két, esetleg több napra... De csak ennyi. Ennél többet nem fogsz tudni adni. Nekem pedig több kell, egyszerűen többre van szükségem! Mindig is arra vágytam, arra vártam, abban hittem, hogy egy szép napon megkéred, megfogod a kezem, oltár elé vezetsz, és csak ásó, kapa, nagyharang választhat el bennünket egymástól.

Így most elbúcsúzom tőled, mert fogy az időm, és félek attól, ha nem lépek, akkor nem találom meg a boldogságot, nem találom meg azt az embert, aki engem és csak engem szeret, és csak engem hordoz a tenyerén. Nem úgy, mint te, aki eddig csak ígértél, de nem tettél semmit.

Tovább kell mennem, mert te nem akarsz engem, csak olyan 90%-osan. Nekem pedig csak a 100% az elfogadható. Ennél kevesebbel nem érem be. Nem élhetek félig kapcsolatban, nekem olyan ember kell, aki hozzám nemcsak vendégségbe érkezik, hanem nálam otthon is érzi magát és hazajön.

Tovább kell lépnem, mert nekem melletted csak a "hiányzol, de rohadtul" érzés jutott, amit minden olyan este éreztem, amikor nem a te válladra, hanem csak a kispárnámra hajtottam le a fejem. Belőled csak annyi jutott, amit szűkmarkúan adtál, heti egy-két találka, ami édes kevés ahhoz, hogy ne hiányozz.

Sírva hoztam meg a döntést, mert tudom jól, hogy jó ideig nagyon szar lesz nélküled, de most az eszemre kell hallgatnom. Melletted örök várakozás volt az életem, ahogy kiléptél az ajtómon, máris hiányoztál, és őrülten vártam a napot, hogy újra együtt lehessünk. Nem volt annyi időd rám, hogy biztonságban érezhessem magam, ha pedig a nő ezt nem érzi a férfi oldalán, akkor annak a kapcsolatnak lőttek. Nem tudtad átadni magad olyan mértékben, hogy boldog legyek, nem tudtál annyi időt rám fordítani, ami számomra is kielégítő.

Szinte mást sem csináltunk, amikor együtt voltunk, csak szexeltünk, azzal is csak pótoltuk az elveszett időt, magunkról szinte soha nem beszélgettünk, semmivel sem tudsz rólam többet most, mint akkor, amikor először találkoztunk. Nem ismersz, így nem tudod, hogy mekkora szeretetéhség van bennem - amit te egy cseppet sem tudtál csillapítani. Jössz, jól érzed magad nálam, és másnap hazamész - nekem ez így nem jó!

Én most elmegyek. Légy szíves, ne nehezítsd meg a távozásom, ne húzz, ne tarts vissza, ne sírj utánam! Nem akarom, hogy az utam a könnyeiddel legyen kikövezve. Épp elég, ha az enyéim hullanak. Ha szeretsz, akkor elengedsz, és nem tartóztatsz, hanem örülsz annak, hogy én majd valamikor a jövőben boldog lehetek.

Molnár Csanád novellája

Nyitókép: Shutterstock