Mindenkiben csak Őt keresem...

Mióta nem vagyunk együtt, ezek az érzések szépen lassan kihunytak. Az a táplálék, amivel mindketten életben tartottuk az érzéseinket, azok maradványait már felemésztette az idő. Az idő martalékává vált minden, ami egykor kettőnk közt volt. Olyan jó lenne néha visszaforgatni az idő kerekét, és újra átélni azokat a csodás, közös pillanatokat. De csak azokat, amik boldogságot okoztak, a többit legszívesebben örökre kitörölném az életemből. A kellemes és kellemetlen emlékek is elhalványultak már, és bizonyos idő elteltével, hajlamosak vagyunk csak a jóra emlékezni, mit sem törődve a fájdalommal, amit egy szakítás okoz.

Petivel rögtön megvolt a közös hang, már az első találkozásunk alkalmával. Talán a körülményeknek köszönhető, de már az első randink alkalmával úgy éreztem, dolgunk van egymással. A pezsgő érzések csak úgy sziporkáztak közöttünk. Fél szavakból is kitaláltuk a másik gondolatát. Talán ezért volt olyan különleges a kapcsolatunk, mert azonnal megvolt a kezdeti összhang kettőnk közt.

Egy váratlan találkozás volt a miénk, nem volt erőltetett szagú, mint amilyen a társkeresők világa úgy általában. Minden csak úgy jött magától, hirtelen egymásra néztünk, és mindkettőnk érezte, hogy meg akarja ismerni a másikat. Minden egy félreérthetetlen pillantással kezdődött, de egy félreérthetővel ért véget. Öt csodás év volt a miénk, de a vége fájdalommal teli szakítás lett, amiben mindketten sérültünk.

Hogy miért is keresem még mindig azokat az érzéseket, amiket ő váltott ki belőlem? Mert csak úgy érdemes élni, ha valakiért már a kezdetektől fogva rajongunk. És ebből nehezen adok alább. Többször mondtam nemet olyan férfiaknak, akiknél az első két-három randi alkalmával sem éreztem semmit. Talán illúzió az, amit magamban kergetek, talán nem, mégis azt érzem, hogy a hozzáállásom nem fog változni, és nehezen adom be a derekamat. Mindenki különleges érzésekre vágyik, olyanokra, amiket a filmvásznon is látunk, mégis olyan kevés férfi van, aki ezt belőlünk, nőkből kihozza.

Mióta nem vagyunk egy pár, teljesen megváltoztattam az életemet, és elköltöztem a korábbi lakásomból, egy teljesen új helyre, hogy semmi se emlékeztessen a közös múltunkra, melynek emlékét már nem őrzik tárgyak, csak egy néha bevillanó képkocka. Mégis valahogy tudattalanul a hozzá fűződő érzések azok, amiket másban keresek. Nem feltétlenül a személyiségére gondolok, hanem, amit kiváltott belőlem akárcsak azzal, ahogyan rám nézett vagy megérintett.

Emiatt nem tudok új párkapcsolatot létesíteni senkivel. Folyton-folyvást várom a nagy csinnadrattát, és esélyt sem adok azoknak, akiknél ez nincs meg első, második vagy akár a harmadik találkozás alkalmával. Kérdések kavarognak a fejemben, vajon érzek-e még úgy, ahogyan szeretnék, vagy adjak esélyt egy eleinte döcögősen induló kapcsolatnak, hátha van még remény?

Nyitókép:Shutterstock