Búcsúcsókod még az ajkamon ég, de már újra ölelsz...

Ha ebben a hullámvölgyekkel tarkított pokolban úgy emlékeznél majd rám, amikor ráncos vénemberként ülsz a hintaszékedben a gangon, mint legszebb éveid szerelmére. Életed egyik legkiemelkedőbb szereplőjére, akivel sokszor futottál vakvágányra, valahogy mégsem tudtad soha elengedni. Én csak... nem győzök elég hálás lenni, hogy bár pokoli éveket töltöttünk együtt, visszanézve mégis ezek voltak a legfontosabbak. Mert minden egyes percet megérte végig szenvedni.

Mindig tudtam, hogy valami sokkal különlegesebb kapocs van köztünk annál, mint ahogy bárki gondolta volna. És nem hittem hiába. Köszönöm, hogy volt erőm megbocsátani, mikor gyáva voltál velem lenni. És köszönöm, hogy kivétel nélkül mindig elnézted nekem, ha mást választottam helyetted. Olyan meseszerű volt a kettőnk kapcsolata, amilyen csak ritkán adatik meg az életben. Mert egyikünk sem tudott akkorát hibázni, hogy a másik képes legyen őt kizárni az életéből.

Köszönöm, hogy egyik szerepet sem kellett soha, egy percig sem megbánnom. Köszönöm, hogy arra is megtanítottál, amit olyan nehezen tudtam csak elfogadni: hogy bizony az igazi szerelem is képes őszinte szeretetté szelídülni. Még akkor is, ha a féktelen vonzalom remegő keze nem engedi el a gyeplőt.

Köszönöm, hogy már látom, tudom, érzem - és végre tökéletesen értem -, miért jöttél te, ha én már nem akartalak látni. És miért könyörögtem én, ha neked nem volt rám szükséged éppen... Sokáig féltem. Sokáig nem tudtam úgy gondolni rád, hogy ne ugorjon görcsbe a gyomrom. Sokáig elhittem, hogy ez most tényleg a végső, az utolsó kézfogás. A legutolsó, fullasztóan szorító ölelés, az utolsó boldog mosoly és a legeslegutolsó valódi csók. Aztán minél többször jöttél vissza az "örökre vége" után, annál biztosabb lettem abban, hogy az örökkévalóság épp ezt jelenti.

Meg szeretném köszönni ezeket a keserédes, csodás éveket. A tapasztalatokat, a zokogva, félelemtől, fájdalomtól üvöltve átvirrasztott éjszakákat. És azt a néhány meghatározó pillanatot az életemben, amelyek által az lettem, aki ma vagyok. Hálás vagyok, hogy ugyanúgy volt szerencsém megjárni melletted a poklok poklát, ahogy a mennyország csodáit is. Hogy a legszebb éveim töltöttem könnyek között, várakozással, mégsem kellett megbánnom semmit sem.

Mondhatni, a fél életembe került, hogy életem legnagyobb csatájából győztesként kerüljek ki. Már tudom a válaszokat, ismerem a miérteket, és rájöttem, egyikünk sem hibázott ebben a történetben. Köszönöm az elmúlt éveket, a megszépült rossz napokat. És legfőképp köszönöm, hogy értelmet adtál az életemnek, és ezáltal gyönyörű gyémánttá formáltad a lelkem.

Nyitókép: Shutterstock