Legszívesebben lekaparnám minden sejtem, ami valaha hozzád ért...

Óvatosan kibontakozom a karjaiból. Még levegőt sem merek venni. Némán fekszem mellette. Nem ébred fel. A percek óráknak tűnnek. Egyre messzebb araszolok tőle. Aztán kimászom az ágyból. Egy darabig állok az ágy mellett. Nem mozdul. Lábujjhegyen kiosonok.

A fürdőbe sietek. Épp csak elérem a vécécsészét, kétrét görnyedve kiadom magamból az ebédet. Megmosakszom. Mindenhol. A konyhába megyek. Meghúzom a vodkás üveget. Még egyszer, aztán még egyszer. Valami furcsa dolog történik bennem, de nem tudom, mi lehet az. Lehet, hogy nem is történik semmi. Talán, csak képzelem ezt. Nem vagyok teljesen biztos benne. Leteszem az üveget.

Nézem. Lehet, hogy az sem igazi! Lehet, hogy én nem is én vagyok? Vagy álmodom. A műterembe megyek. Magamhoz veszem a pengét. Mélyen a csuklómba vágok. Először nem érzek semmit, aztán egyszerre éles, szúró, égető fájdalom árad szét az alkaromon. Nézem, ahogy a vér csordogálni kezd. Akkor ez valóság! Megkönnyebbülök.

Újabb vágást ejtek. Megbűvölten nézem, ahogy a vérem folyik, majd lecseppen a hófehér padlóra. Felemelem a fejem, és akkor meglátom a fiam babakori plüssét. Egy hosszú lábú, kockás nadrágba öltöztetett egér. Lenézek. Vértócsában állok. A penge hangos csattanással zuhan a földre. Térdre rogyok. Úristen! A gyerekeim! Nem tehetem ezt a gyerekeimmel!

Egy festékes rongyot szorítok a sebre. Nagyon vérzik. Ki kell jutnom ebből a házból! Elindulok. Kimegyek a bejárati ajtón, a kert felé indulok. Fogalmam sincs, hova mehetnék. Aztán bevillan, hogy a szüleimhez. A mögöttünk lévő utcában laknak, pár házzal lejjebb, mint ahogy a miénk áll. A kapu zárva. Átmászom rajta. Valami felsérti a lábam. Szédülök. Elindulok. Ekkor hallom meg Krisztián ordítását.

Előbb a nevemet kiáltja. Megmerevedek. Megint a nevemet kiáltja. Nem tudok mozdulni. Aztán állatias üvöltést hallat. Rohanni kezdek. Nem tudom, hogyan érek el a szüleim házához. Bemegyek a kapun. Zárva az ajtó! Dörömbölni kezdek. Kinyílik. Látom anyám arcán a hitetlen döbbenetet. Megkönnyebbülten rogyok a karjaiba.

– Könyörgöm! Ne engedd be! Be ne engedd! – zokogom. – Ígérd meg!

– Megígérem! – mondja anyám, és látom, ahogy apám lép ki a folyosóra.

Megmenekültem. Ez az utolsó gondolatom, aztán minden elsötétül előttem.

Nyitókép: Shutterstock