Egy doboznyi fénykép az exedről...

Királylányként bánsz velem, és én ezt ideig-óráig el is hiszem. Pillanatokig ugyan, de hiszek neked, hiszek az érzéseimnek - nem kételkedem.

Most pedig itt ülök az üres lakásodban, és csak nézem a talált képeket. A képeket, amiket gondosan eltettél, mintegy lezárva a múltat, hogy velem és a jelennel foglalkozz. És most úgy tűnik, én nem tudom elengedni a múltat.A te múltadat.

Őt is így szeretted? Neki is ugyanígy kedveskedtél? Rá is így néztél, ahogy rám szoktál? Vele is királylányként bántál? És ha igen, akkor én mégsem vagyok királylány, és mégsem vagyok olyan különleges, mint amilyennek érzem magam veled?

Apró könnyek között visszateszem a képeket a helyükre. Nem akarom, hogy lásd a bánatom, nem akarom, hogy érezd a kétségeimet. Mert lássuk be: kétségeim csak nekem vannak, azok is leginkább magammal kapcsolatban. A szívem a torkomban dobog, valamiért levegőt is nehezebben veszek. Csendben zokogok...

A közösen eltöltött időre, rád és kettőnkre gondolok. Újra és újra felidézlek - a simogatásod, a csókjaid, a tekinteted. Te sziklaszilárdan hiszel bennünk, az első pillanattól. Kétségek nélkül. Beengedtél az életedbe, és csak rajtam áll, hogy mikor lépek ki belőle...

Megérkezel. Pontosan tudod és érzed, hogy kételkedem, mégsem teszel szemrehányást nekem. Nem kérsz számon. Csak szótlanul megölelsz, megcsókolsz. Ismét szeretkezünk, úgy, mintha nem lenne holnap, mintha ez lenne az utolsó.

Csak nézem, ahogy békésen alszol mellettem: az arcod, a tested, a vonásaid. Hallgatom, ahogy lélegzel. Megnyugtat. Azt hiszem, végre értem, megértettem a démonok suttogását. Egyszerűen félek. Félek, hogy elveszítelek. Szeretlek.

Nyitókép: Shutterstock