Szóval ezért be is léptem pozitívan gondolkodó emberek ilyen-olyan csoportjába, jellemfejlődési célzattal - meg azért is, mert szeretem a csoportokat. Érdekesek. (Bár egyik barátom szerint ez a kapuzárási pánikom egy tünete, ami majd heveny tetováltatási lázban és "kurvulásban" fog kiteljesedni...)
De rá kellett jönnöm, hogy nem felelek meg a kategóriának. Amit sokan pozitív gondolkodás címszó alatt művelnek, az egy őrület. Menekülés a valóságtól.
Első nap, amikor beléptem, azt hittem, hogy éppen az egyszavas kommentelők éves találkozója van, ugyanis a "köszönöm" és az "ámen" szavakon kívül nem írtak mást. Illetve de, egy óvatlan felhasználó meggondolatlanul írt egy többszörösen összetett mondatot, mire az admin rendre utasította. Uhh...
Aznap eldugtam a klaviatúrámat, nehogy egy barokkosan túldíszített körmondatom miatt már első nap visszavonják a tagságomat. Szóval maradtam, és tapasztaltam. A posztok többsége valami rettentően negatív élethelyzetet ábrázol, és a pozitív gondolkodás a posztok alatti kommentekben hivatott kiteljesedni.
Ami a legjobban felzaklatott, és ami miatt azt gondolom, hogy a mai pozitív gondolkodásként aposztrofált agymenésnek semmi köze a valósághoz, az egy bizonyos poszt volt. Ebben egy srác írta elkeseredetten, hogy fél órája szakított vele a szerelme, és emiatt maga alatt van.
Mégis, mit mondhat az ember ilyenkor? A közhelyek olykor hasznosak, és mondhatjuk, hogy majd az idő mindent helyretesz. Nem hazudnánk. A dolgok normális folyamata minden veszteségnél, hogy az ember átesik a veszteséggel járó fázisokon, akár akarja, akár nem. Tagadás, harag, alkudozás, depresszió... és majd ezután, egy szép napon, eljön az elfogadás.
Persze a pozitív gondolkodóknál nem ilyeneket írtak. Ott kérem kétszáz hozzászóláson keresztül tökéletes harmóniában írták a tagok:
ENGEDD EL A FÁJDALMAT!
Csak semmi tudományoskodás, sutba vágva a több évtizedes pszichológiai kutatások eredményeit, a pozitív társaság azt mondja: engedd el! Mintha a fájdalom, bánat, bánkódás mind csak egy könnyed szellentés lenne, amely diszkréten meglebbenti az organzaruha szegélyét, mielőtt finoman elúszik a nyári naplementébe. Jó is lenne, ha így mennének a dolgok!
Szóval itt tartok most. Nézem a pozitívan gondolkodó csoportom tagjait, akik egy ezoterikus mesevilágban egy csillámpóni hátán lovagolják körbe az élet problémáit, vattacukorszőnyeg alá seprik őket, és ha már nem látszik ki a csúnya és negatív valóság, elhiszik, hogy megoldották. Aztán, amikor az első szellő kitakarja, csodálkozva és dühösen néznek a világra. Az ő hibája. A világé. A szellőé.
Szeretem a csoportéletet. Elszórakoztat. Gondolkodásra sarkall. Megnyugtatásul, a helyzetem nem változott, a pohár félig tele van, a hócipőm meg egészen. :)
Pónya Papp Andrea
Nyitókép: iStockphoto
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.