Nincs kiút a taposómalomból? - Nem élünk, csak létezünk

Amikor még gyerekek vagyunk, mindennél jobban vágyunk arra, hogy végre felnőttek legyünk, ne kelljen isolába járni, a saját pénzünkkel gazdálkodhassunk és senkinek se kelljen beszámolni arról, hogy mikor érünk haza, egyszóval: önállóak legyünk. Fiatal felnőttként, pláne egyetemistaként ki is maxoljuk a napokat: beérjük kevés alvással, néhány falat gyorsan bekapott falattal, napjaink fénypontja az este: bulik, koncertek, baráti összejövetelek.  Új szerelmek, új barátságok, pörgés és merő intenzitás az életünk...

Aztán ahogy idősödünk, munkába állunk, esetleg gyerekeink születnek és már csak nosztalgiával gondolunk vissza a felhőtlen hétköznapokra. Ekkor a mindennapok egyre inkább azt diktálják, hogy dolgozzunk, folyamatosan törekedjünk a pénzkeresésre, hogy aztán a pénzt olyan dolgokra fordíthassuk, amik időt spórolnak nekünk. 

A gyerekeink sok esetben minőségi időtöltés helyett drága ajándékokat kapnak tőlünk, így nem csak egykori magunktól, hanem tőlük is egyre távolabb kerülünk. Paradox, ugye? Ám vajon valóban ez az élet értelme?

Gyerekkorunk óta halljuk, a munka érték, ami igaz is, és mi szorgosan dolgozunk, hogy elérjük a céljainkat (bár néha már azt sem tudjuk, mik azok), de a sok pluszmunka, túlóra közben elveszítjük azt az értékes időt, amit más dolgokra fordíthatnánk, amelyek valóban boldoggá és teljessé tehetnének minket. Este, amikor véget ér a munkaidő, már csak a következő nap feladatai járnak a fejünkben, és elfelejtünk lazítani, feltöltődni. 

Gyakran zakatol azon az agyunk, vajon azt a munkát végezzük, amit megálmodtunk magunknak vagy csak kompromisszumot kötöttünk? Vagy még rosszabb: megalkudtunk? Csak elviselhető vagy már pokoli is minden egyes munkával töltött nap? Bárhogy is legyen: maradunk, nem keresünk új utakat, összeszorított fogakkal sodródunk...

Az idő múlásával, pláne, ha már a stressz vagy különféle betegségek is nyomorítanak bennünket, ráébredünk arra, hogy valami hiányzik az életünkből. Talán egy új hobbi, egy érdekes kihívás, vagy egyszerűen csak a boldogság. De ahelyett, hogy tennénk azért, hogy változtassunk, egyre inkább beletemetkezünk a mindennapokba, egyre betegebbé és sokszor egyre depressziósabbá válunk.

De miért is várjuk meg, hogy már meggyötörve ébredjünk az élet értelmére? Miért hagyjuk, hogy a taposómalom magába szippantson minket, anélkül hogy igazán élnénk? Talán ideje lenne felébrednünk, és észhez kapnunk. Ideje lenne felfedezni az életünk valódi értelmét, és megtenni azokat a lépéseket, amik boldoggá tehetnek bennünket.

Nyitókép: Shutterstock