Álomból valóság? Na, még csak az kéne!

Ránézek az órára: 06:50. Van még egy kis időm. Igaz, már 5-kor fenn voltam, de visszafeküdtem, hátha. Egyelőre nem, de majd most. Felébredek: 07:10. Aludtam fél órát, de abba a 30 percbe mi minden belefért! Egy egész élet. Néha nem bánnám, ha álomból valóság lehetne, de legtöbbször inkább nem kérném. 

Álomország maga a káosz

Sokat gondolkodom azon, miért álmodunk, egyáltalán, mi az álom, sokat kutattam is a témában. Nem állítom, hogy pontos, kézzelfogható magyarázatora és bizonyítékokra leltem, de elfogadtam, hogy az agyunk a napi eseményeket dolgozza fel, illetve azokat a dolgokat, problémákat, amelyek tartósan ott motoszkálnak a fejünkben. Alvás közben, különösen az úgynevezett REM (rapid eye movement, azaz gyors szemmozgásos) fázisában az ébrenlét során fokozottan aktív, a szervező, gátló és szabályozó funkciókért felelős homloklebenyi területek aktivitása csökken, az agy a gátlásai alól fel-, a fejünkben a pokol pedig elszabadul. Na jó, talán kis túlzással, de tényleg.

Ha van valami, amit szeretek az álmaimban, az a káosz. Ha van valami, amit gyűlölök az álmaimban, az is a káosz. Imádom, hogy mindent lehet, hogy egyik pillanatban itt és így, a másiban ott és úgy vagyok. Az lehetek, aki sosem voltam, meg az is, aki sosem szeretnék lenni. Van, hogy azt az arcomat mutatom álmomban, amelyiket legfeljebb gondolat szintjén eresztek szabadjára, de leginkább úgy sem. Elvégre nem vagyok pszichopata...

Néha jó lenne az álmokat áthozni a valóságba, máskor meg isten mentsen meg tőle

Van úgy, hogy az álmom nem más, mint a napom folytatása. A sok fejtörést okozó problémák pozitív és negatív kimenetelét álmodom meg. Van, hogy megoldásra lelek alvás közben. Ezeket az álmaimat szeretem, ilyenkor tetten érhető a tudatalatti, amely pihenés közben is dolgozik, sőt, akkor dolgozik csak igazán. 

Van úgy is, hogy egy éjszaka többször is felébredek, és akárhányszor visszaalszom, újra és újra ugyanott találom magamat, ugyanazt élem át, ugyanúgy. Nem vagyok álomszakértő, de szeretem a saját álmaimat fejtegetni. Az ilyen mindig ugyanott, ugyanúgy álmok megoldása nem tűnik bonyolultnak: egyhelyben toporgok. Van egy dilemmám, amelyet nem tudom feloldani, ugyanazokat a köröket futom újra, meg újra. Legtöbbször tudom is, mi az, ami miatt megtorpantam a valóságban, de ez nem jelenti azt, hogy tovább tudok lépni. És ameddig a döntésképtelenségem feszít belül, gyakran van olyan álmom, amelyben folyton ugyanabba a csapdába esem, mint egy elcseszett videójátékban, amikor át kéne ugrani a gödröt a karakterrel, de az a sokadik nekifutásra is beleesik. 

Nagy kedvenceim azok az álmok, amelyekben a férjem is szerepel. Általában valmi rosszban sántikál vagy már el is követett valami retteneteset. Na, nem kell semmi krimire gondolni, az én jámbor, empata emberem még álmomban sem képes önmagából kifordulva tömegmészárolni. Tud ugyanakkor olyan döntéseket is hozni, amelyeket nélkülem sosem szokott, és igazából nem kellenék hozzájuk. Megengedőbb bizonyos dolgokban, más szempontból szigorúbb, határozottabb. És igen, van, hogy nőügyekbe keveredik, és előfordul, hogy én keverednék férfiügyekbe, de ő közbelép. Csupa olyasmi, ami a valóságunkban nem jellemző rá, és leszögezném, én sem keresem más férfiak kegyeit. 

 Azt nem szeretném, ha más nők után forgolódna, de a valóságban valamiért inkább feldob, mint féltékenységre ad okot, amikor látom, hogy más lányoknak is tetszik. Nézzetek hülyének, de büszkeséget érzek, hogy lám, az én pasimat, aki csak engem szeret, más nő is vonzónak tartja. Mert, ha elméletben mindannyian azt is valljuk, hogy a párkapcsolat nem birtokviszony, azért csak jólesik azt érezni, hogy tartozom valakihez, akit szeretek, a társa, tőle elválaszthatatlan párja vagyok, és viszont. Ugyanerről szólhat az is, amikor én csábulnék el álmomban, de a férjem megmutatja, hogy nincs még egy olyan férfi, aki érdemes lenne a szerelememre, csakis ő. Nyilván lehetne ezt még sokféleképpen magyarázni, de ez az én álmom, az én magyarázatom.

 Amikor fiam 14 évvel később megszületett, hittem, hogy ugyanaz a lélek jött el hozzám, csak másik testben. Szegény férjem, a gyermekem apja minden nap azt hallgatta, hogy a két fiú ugyanaz, és ezt azzal láttam bizonyítottnak, hogy onnantól soha többé nem álmodtam a húszhetes magzatgyermekemről. Hamarosan azonban álmodtam vele mást. Már nem volt pici, felnőtt volt, mély, basszus hangon szólt hozzám. Nem tudom, mit mondott, csak beszélt, beszélgettünk. Szép volt, fiatal, okos. Nem jött minden nap, de álmomban a mai napig meglátogat néha. Természetesen tudom, hogy a két gyermek nem ugyanaz, és az is teljesen nyilvánvaló, hogy még mindig nem dolgoztam fel az elsőszülött fiam halálát, talán soha nem is fogom. Sokat gondolok rá még 20 év elteltével is, de egyre ritkábban álmodom vele, pedig nagyon szeretnék. A rémálomból vágyott álom lett. 

Vannak klasszikus rémálmaim is, a totális katyvasz, szörnyekkel, lidércekkel, gyilkosokkal, intrikával és apokalipszissel. Nem sok fejtegetnivaló van ezekben. Kevesebbet kéne esténként enni. A férjem kedvenc horroszerű sorozatait sem kéne lefekvés előtt bambulni, akkor talán kevesebb gonosszal és gonoszsággal kéne megosztanom az éjszakáimat. 

A fiam is gyakran emlékszik ébredéskor az álmaira, ő azt találta ki, hogy rögtön leírja azokat, és majd, ha több is lesz, összevetve megpróbálja megfejteni, mit akarnak üzenni, ha egyáltalán akarnak bármit is. Az én módszerem egyszerűbb és kegyetlenebb is. Ha felébredve emlékszem az álmomra, azonnal lefárasztom vele a férjemet, a lehető legrészletesebben mesélem el neki. Néha egy kicsit irigykedik rám, hogy milyen izgalmas dolgok történnek velem éjszakánként. Ő nem álmodik. Soha. Legalábbis ezt hiszi.

Nyitókép: Shutterstock