Szabadságot akartál a közös életünk helyett...

Hova tűnt 15 év szeretete, összefogása, csendje, élete? Bitangul fájtál nekem, a gyomrom mogyoróvá zsugorodott, a mellkasom összeszorult, szálkaként megakadtál a torkomon. Így éltem hetekig. Ettem, de csak azért, hogy képes legyek létezni, mégis a kilók napok alatt mállottak le rólam. Zombiként bolyongtam az emberek között, mert nem értettem, hogy miként képes valaki az egyik napról a másikra eldobni mindazt, amit együtt felépítettünk? Gyűlölve szerettelek, bőgve átkoztalak, a tartásom addigi kőkemény oszlopa repedezett, meginogni látszott.

Úgy fáj, mintha meghaltál volna, mert valóban úgy éreztem, meghalt az az ember, akiért tűzbe mentem volna. Akiben bíztam, és akiben hittem. Láttunk magunk körül széthulló családokat, és egymás kezét fogva megfogadtuk, hogy velünk ez nem fordulhat elő, mi majd mindörökké kitartunk, együtt öregszünk meg.

És eljött az a nap, amikor eltűntél, és helyetted egy önös érdektől hajtott, kíméletlen szörny lépett be az ajtón - akiből én nem kértem, ám mégsem tudtam elengedni. Napokig gyászoltalak, sirattalak, hiszen hirtelen felfordult az életem. Azt mondtad: a baj már rég kezdődött, de nem szóltál. Nem finoman adagoltad a mérget, hanem tömény ciánkapszulát tömtél a számba.

Aztán egyszer csak - miután végignézted, hogy padlóra kerülök - eltűntél. Vittél magaddal minden ingóságot, de a fájdalmamat nem tetted a csomagodba, az itt maradt nekem. Aztán telt az idő. Lassan, nagyon lassan magamhoz tértem. Sokáig őrült módjára dolgoztam, hogy ne kelljen rád gondolnom, minden energiámat az kötötte le, hogy ne légy jelen a fejemben. De a szívem, ez az ócska, ketyegő szerkezet, nem felejtett, nagyon sokáig nem tudott elgyászolni.

Azt éreztem, ezt nem élem túl, és tudtam: nem ezt érdemlem. Ekkora nem lehetett a baj. A mondvacsinált indokaid olyan szegényesnek tűntek. Aztán így utólag visszatekintve, már inkább csak komikusnak hatott mindaz, amit akkor hamuként a fejemre szórtam, és hogy magamat hibáztattam, mert elhittem neked: én ronthattam el valamit. Pedig most már tudom: a hiba a te készülékedben volt. ÉLETKÖZEPI VÁLSÁG.

Átreformáltam az életem, teljesen önellátó lettem. Már nem fájt éjszakánként az üres ágy, és egy reggel arra ébredtem, hogy már nincs súly, nincs fájdalom. Új kapcsolatokat építettem, átrendeztem a lakást, az élet tortájából már nem hiányzott az a szelet, ami te voltál. Képes voltam a teljes életre - nélküled.

És most itt állsz az ajtóban, melletted a csomagjaid, próbálsz néhány tök béna bókot elsózni, és bűnbánóan, bánatos szemekkel nézel rám. Számomra már semmit sem mondó szavak hagyják el a szádat, szeretetről, együtt megöregedésről. A nő kirúgott, nem kellett neki egy öregedő paprikajancsi, aki még utoljára megpróbált élni. Talált helyetted egy fiatalabbat.

Már nem volt édes a szabadság, a barátok, akik támogatták a te nagy váltásodat, elfordultak tőled. Találtak mást, akinek az életébe beleszólhattak, csak három napig tartó csoda voltál a számukra. Te még nem tudod, de nálam nincs visszaút. Mert már tudom, hogy van élet nélküled.

A nagylelkűségemre vársz, hogy megbocsássam neked azt, amikor a miattad érzett fájdalomtól, hajnalban a hideg padlón haldokoltam, és te csak átléptél rajtam. De én nem bocsátok meg. Tudod, miért? Mert már boldog vagyok nélküled is. Megérte? Ne válaszolj! Csak fogd a csomagjaidat, és menj el innen.

Nyitókép: Shutterstock