Hülye nem attól leszel, hogy valaki azt mondta, az vagy

Apa kritikái csak Kittit érintették meg, a bátyám és én már túlléptünk rajta. Amikor a szüleink elváltak, a húgom 15 éves volt, én 17, a bátyánk 21.  „Ha elhagyott, ne akarjon életvezetési tanácsokat adni” — mondta a testvérem, és ha valaki, akkor a bátyám szava szent volt nálam, így ehhez tartottam magam.

A húgunk, Kitti másképp látta a helyzetet, szeretett volna minél több időt apánkkal tölteni, a probléma csak az volt, hogy az érzés nem volt kölcsönös.
Fater ugyanis egy másik, nála jóval fiatalabb nő miatt hagyta el a családot, aki viszont köszönte szépen, de nem kért belőlünk. A bátyánkból időnként kért volna, de az egy másik történet...

Próbáltuk Kittit rávenni, hogy ne akarjon minden áron apánkkal lógni, de nem lehetett. Eleve anyánkat okolta a válás miatt, mondván, ha másért nem, miatta el kellett volna néznie apánk finoman szólva is kicsapongó életmódját... Kende, a bátyám akkoriban egy nála néhány évvel idősebb lánnyal járt, aki azt mondta, hagyjuk a húgunkat békén, a tinilányok rajonganak az apjukért, úgysem tudunk vele mit kezdeni, majd maga jön rá, hogy fater nem érdemes a szeretetére. Hallgattunk rá, de nem volt könnyű.

Fogyókúrába kezdett, szinte nem is evett. Minden leadott kiló után felhívta apánkat, aki megdicsérte, milyen ügyes, s arra biztatta, tartson ki. Annak ellenére, hogy Kitti mindig is vékony lány volt, az 54 kilójából fogyni nem volt indokolt, de ezt hiába magyarázta neki anyám, Kende és én is, csak az számított, hogy „apa azt mondta...” Egy idő után anyám nem bírta tovább, felhívta „apát”, aki közölte vele, hogy csak irigy, mert megöredegedett, és nem akarja, hogy a lánya jobban nézzen ki nála. A háttérben a fiatal, de kicsit sem szép nője vihogott. Akkor beszéltek a szüleink utoljára...

A bátyám addig sem kereste soha apánkat, és ez fordítva is így volt, mert faterban volt valami féltékenység legidősebb fia felé, a fiatal élettársa miatt, annak ellenére, hogy Kende a pokolba kívánta a nőt az első pillanattól, hogy megismerte. 

A húgom egy idő után nem járt sehova, senkivel nem barátkozott, próbált megfelelni apánk elképzelésének, hogy követi őt az orvos pályán, annak ellenére, hogy a szükséges tudományterületek igencsak messze estek az érdeklődési körétől. Kitti művészlélek volt, kreatív, tele megvalósításra váró ötletekkel, nem véletlenül ment művészeti gimnáziumba. Ám apánk azt mondta neki: „életművésznek lenni nem teljesítmény, nézd meg az anyádat, az se vitte semmire”. A húgom ekkor pályaválasztás előtt állt, az orvosi és a képzőművészeti egyetem között vacilált. Anyja szidalmazására mozdult meg benne először valami, egyszerűen nem bírta tovább elviselni apánk gonoszkodását és rosszindulatát. Kikelt magából, és a fejéhez vágta, hogy amióta elváltak, anyánk egyedül tart el minket, két egyetemistát és egy gimist, mert ő nem járul hozzá a gyerekei életéhez semmivel, csak szidalmakkal.

Amióta nélküle élhet, anyánk egyre sikeresebb a szakmájában, rajonganak érte az emberek, semmi oka gyalázni őt, és márpedig a kreatív gondolkodása sokkal messzebbre repíti őt, mint apánkat a nyomorult háziorvosi praxisa.

Nem írom le, milyen szavakkal illette a húgomat a saját apja, de a lényeg az volt, hogy Kitti egy senki, nélküle nem megy semmire, soha nem lesz belőle sem orvos, sem művész, a képességei alapján legfeljebb a kukáskocsi hátulján állhat, de oda meg nem vesznek fel nőket, így a legjobb az lesz, ha fogyókúrázik még egy kicsit, akkor talán kinéz majd valahogy, és élhet a testéből. Talán kifog egy vén, de gazdag hülyét, aki eltartja.

Kitti zokogott, mi vigasztaltuk, mondván, attól még senki nem lett hülye, mert valaki azt mondta rá, hogy az. Évekig nem beszélt apánkkal, legközelebb akkor hívta fel, amikor a kezébe kapta az orvosi diplomáját. Apánk szolid gratuláció mellett közölte, hogy ha ő nem motiválta volna, akkor most nem lenne senki, és ne bízza el magát, mert ez még csak az első lépés, most jön a java. Amikor Kitti elmondta neki, hogy számára most a képzőművészeti egyetem jön, a szokásosat kapta, és a húgom ismét zokogva tette le a telefont, mi pedig szokás szerint vigasztaltuk és magyaráztuk, hogy „az ember mindig magáról beszél...”

Eljött a nagy nap, Kitti első bemutatója az egyik pesti galériában. Apánk fanyalogva nézte a képeit, miközben azt morogta, hogy a végén még neki kell megvennie a lánya munkáit, hogy ne kopjon fel az a művész álla. Nem is értettük, miért hívta meg, mire számított. Azt mondta, pontosan arra számított, amit kapott, de azt akarta, hogy lássa az apja, hogy nincs szüksége az ő „motivációjára” ahhoz, hogy sikeres legyen. És, ha még egy festményét is megveszi, az tiszta haszon. Megvette, s bár Kittinek amiatt nyavajgott, hogy nem tudja, hogy illessze be a már nem is olyan fiatal felesége tervezte enteriőrbe, azért a végén csak a nappalija legközpontibb részének falán landolt a valódi tehetséget tükrőző festmény. Ez utóbbit ő sosem mondta a húgomnak, ezek a szavak anyánk száját hagyták el, amikor meglátta, hogyan fest a húgom.

Azóta sok víz lefolyt a Dunán, Kitti remekül megél a művészetéből, ahogy anyánk is, közös terveik vannak. Ám továbbra is érzékenyen érinti minden, amit apám a fejéhez vág, és annak ellenére is rendszeres kapcsolatot tart fenn vele, hogy minden egyes találkozás után kiborul. A bátyánk, Kende arra buzdítja, hogy a pozitív megerősítésekre próbáljon jobban koncentrálni, és vizsgálja meg, hogy miért érinti ennyire érzékenyen apánk negatív kritikája, nyilván a saját bizonytalansága is benne van, amin érdemes lenne dolgoznia. Persze nem vele, hanem az egyik kollégájával, ám Kitti valamiért nem akar szembenézni önmagával. 

Hazudik magának az apáról, akit imád, és próbálja nem elhinni, hogy értéktelen, hogy soha nem lesz mögötte igazi teljesítmény, és hogy nem más, mint életművész, aki csak egy öregedő férfi oldalán lehet valaki. Ezt bizonyítandó, közel a negyvenhez egy húszas évei végén járó férfival él, aki szeretne gyereket, de Kitti egyelőre retteg attól, hogy lánya lesz, és hogy a férfi, akibe most szerelmes, évek múlva a saját apjává válik, aki nem tud mást adni a közös gyermekeiknek, csak bántást, kritikát, szidalmakat. Nem akarja azt a fájdalmat átélni, amit anyánknak kell nap mint nap, látva az önmarcangolását, küzdelmeit egy olyan férfi miatt, akit egykor ő választott a gyermekei apjának.

Dolgozik magán és a magunk módján mindannyian próbáljuk ebben segíteni, közben reménykedünk, hogy egyszer sikerül feldolgoznia, amit nekünk, a testvéreinek már fiatalon sikerült, s közben mi magunk is nap mint nap dolgozunk azon, hogy a saját gyerekeinkkel szemben ne kövessük el azokat a hibákat, melyeket a mi apánk velünk szemben elkövetett.

Agárdi Álmos történetét Könyves Kata jegyezte le. 

Nyitókép: Shutterstock