A férfi, akinek túl kicsi volt (a jelleme)...

Szeretem, ha már az érkezésem pillanatában kiszúrhatok egy számomra érdekes embert. Méricskélés, vizslatás után, véletlenül közel kerülés a másikhoz, hogy megindulhasson a társalgás. Persze az is előfordulhat, hogy nem akar az a fránya beszélgetés elindulni... Mert valamiért már az első szó után kiderül, hogy mi semmit sem tudunk mondani egymásnak. Hát, igen. Ugye most nem jön senki azzal a kamuval, hogy meg kell ismerni a másikat, meg hogy belső szépség?!

Persze ezek is vannak, de ha elsőre nincs meg az a kis plusz, akkor ott már nem lesz love story... De most van. Csevegünk, mindketten élvezzük. Helyes az arca, jól öltözött, harmóniát sugároz, és jópofa dolgokról beszél. Jó a humora. A beszélgetést legjobban a kis tévedési lehetőséget hagyó, "de jó filmet láttam", "de jó könyvet olvastam" témával indítja. Az élet nehézségeit nem hiszem, hogy egy buliban kellene megtárgyalni.

Gyorsan telik az este, meg az éjszaka is, hazaindulás előtt számot cserélünk. Bízom benne, hogy mindketten a valódit adtuk meg. Másnap elhív randira - pont arra a kiállításra, ami már be volt tervezve nekem. Nem okoskodja szét, nem várja, hogy ájuljak el a tudásától, de tudja, miről beszél. Magabiztos, egyre jobban tetszik. Majd folytatjuk, rendszeres üzenetváltás, emailezés, beszélgetés. Telnek a napok, hetek. Tudom, hogy nagyon akarom ezt a férfit, látványa izgatja a szememet, az esze az agyamat, a teste a testemet.

Meghívom egy vacsorára hozzám. Azt szeretem, ha én látom vendégül a partnereimet. Itt én vagyok biztonságban, én irányítok. Ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szeretném, magyarázat nélkül elküldhetem. De most jól alakulnak a dolgok, hamar az ágyban kötünk ki. Istenien csókol, jó az illata, szép a teste. Tudja, mit kell csinálni, megtalálja az erogén zónáimat, segítség nélkül.

Nem értem, következzen már! Meg akarom fogni, érezni. Nem engedi. Mi van?! Mérges vagyok! Mi a gond? Nincs gond, csak ez, leveszi az alsóját. Meghökkenek, meglepő a látvány. Hát, erre nem számítottam. Mondják, vannak árulkodó jelek: kis kézfej, rövid ujjak. Itt semmi ilyen nem volt. Kínos szitu. Hirtelen mindent elbénázunk, a gumit, a csókot, a pózt. Nyögvenyelős az egész.

Próbálnék túllendülni, elvégre nem ez a lényeg. De hirtelen méregetni kezd, beszól, hogy a hasamon azért látszik, hogy két gyereket is szültem, biztosan rosszul étkezem. Persze, hogy látszik, hétköznapi ember vagyok, hétköznapi gyarlóságokkal és hétköznapi örömökkel. Azt sem gondolom, hogy most erről kellene előadást tartania, javaslom, inkább menjen el. Sajnálom, hogy mindketten csalódtunk. Ő a hasamban. Én meg a jellemében. A kicsinyesség jobban zavar, mint a kicsiség...

Már tudom: túl tökéletes volt. Meg kell tanulnom, hogy ilyen nincs!

Nyitókép: Shutterstock