Te képes lennél bocsánatot kérni egy gyerektől?

A hideg is kirázott, amikor kicsinek hívtak, vagy az én "kis életem kis gondjairól" beszéltek - hiszen a gyerekek ugyanolyan intenzíven megélnek minden problémát, csak nekik még technikáik sincsenek a feldolgozásra, túllépésre.

Mindez egy előtörő emlék kapcsán jutott eszembe. Kilencéves korom körül kitaláltam, hogy én már felnőtt vagyok - hátközépig érő hajamat akkor kezdtem el egyedül mosni, és minden szerda az én "főzős napom" volt.

Egyszer valami sütit terveztem elkészíteni, és mit adott a jó ég, avas volt a zsír, amit belesütöttem. A procedúra végére már én is éreztem, hogy valami nem stimmel, de mégis lelkesen vártam a sütő előtt, hogy elkészüljön az édesség. Anyám ekkor lépett be a házba, és úgy rontott rám, mintha felgyújtottam volna a konyhát:

"Hogy lehet, hogy nem érezted a szagot? Tűnj a szemem elől!" Fel is iszkoltam a szobámba - és persze sírtam. Kiskamaszként mindent érzékenyebben reagál le az ember.

Pár héttel később már bennem is teljes volt a béke, a családom a szobámban gyűlt össze, gondoltam én is bekapcsolódom a nevetgélésbe, így odaléptem, és megcsiklandoztam apám talpát. Éktelenül felcsattant, és leordított. Szétszéledt a "nép", én pedig egyedül maradtam a szobában. "Menj utána, és kérj bocsánatot!" - szólt vissza anyám az ajtóból. Én engedelmesen meg is tettem. "Bocsánatot kérek!" - mondtam halkan, de apám csak bámulta tovább a tévét.

Sokáig eltemettem ezeket az érzéseket, de mostanában, ahogy a fiam elkezdett beszélni, újra felelevenedtek a régi sérelmek, és felmerült bennem néhány nem várt kérdés.

Nyitókép: Shutterstock