Amivel nem dicsekedsz a Facebookon, az nem is létezik?

Az igazán kemény kapcsolatmutogatók közös profillal nyomulnak. Ági és Feri,Ladányiék, a profilkép kézen fogva fagyizós a Balaton partján. Ennek minősített esete a közösen gyúrós pár, ők kizárólag mindenmentes, egészséges ételeket fogyasztanak, semmi szénhidrát, hülye vagy?! A fotók szerint egész nap harmonikus szerelemben edzenek és esznek.

Vannak még a szólóban mutogatók: tortát süt, de olyat! Vagy befőz. Nem akárhogy! Fotókon az ipari mennyiség, amihez egyedi címke és kockás kis kalap került legyártásra, hogy öt kilométerről is látszódjon, milyen igényes, kézi munka. Aztán a horgolók. Állatok, falvédők, ágytakarók, hú, de rendhagyó! Vagy a könyvolvasó. Szabó Edit ismerősöm olvasni kezdte Georg Wilhelm Friedrich Hegel A szellem fenomenológiáját, majd két nap múlva ugyanezt németül is. Azt is megosztja, hogy mikor fejezte be.

Én meg azt tudom, hogy nekem nincs semmi mutogatnivalóm. Van férjem, már hozzászoktam. Szeretem őt, de mi külön is létezünk. Biztos, hogy nem mutogatnám a neten. Azért vagyunk, mert már az következett. Haladtunk. A kapcsolatunk egy magasabb fokozatba lépett: házasság és család. Amikor már hat éve jártunk, egyszerűen muszáj volt, hogy valami legyen.

Nem csináltunk közös profilt, hogy mindenki lássa, jaj, de szépek vagyunk együtt, csak úgy ragyogunk. Közös e-mail címünk sem volt, mi csak összeházasodtunk. Most is együtt vagyunk, már albérletben. Először anyukámékhoz költöztünk, mert így jobban tudtunk spórolni a fizetésünkből, és a közös élethez sok minden kell. Amikor vettünk egy mosógépet, majd egy kanapét, éreztem, lépésről lépésre közelebb kerülünk az önálló életünkhöz. Ezt sem posztoltam.

Gyerekünk is lett. Mert az következett. De nem volt közös várandós fotózásunk, ahol ülök egy uszadékfán a Duna-parton, előttem térdel a férjem, és közben csókolgatja a hasam. Teljesen életszerű, nem? Ultrahang felvételeket sem osztottam meg. Több millió ember szült már, tudtam, hogy nekem is sikerülni fog.

És hobbim sincs. Semmi olyan látványos, ami a nagyszerűségemet mutatná meg. És vicces sem vagyok, sőt, eljátszani sincs kedvem. A gyerekről sem posztoltam minden hónapban, jelezve az éppen aktuális korát, és nem írogattam ki, hogy hesteg életem értelme, legszebb pasi evör. Aranyos, cuki, imádom, de majd mutogatja ő magát, ha akarja, én nem fogom.

Akkor mennyit is érek én? Nem vagyok beárazva lájkokkal és elismerő szavakkal olyanoktól, akiket igazából nem is ismerek, sőt, nem is akarom megismerni őket. Nekem ne kommenteljék oda, hogy gratulálok, sok boldogságot, közben meg arra gondolnak, hogy "Ismerem őt, milyen buta, ronda, béna, és tessék, a boldogságát meg az arcomba tolja, hát, örüljön, de amúgy meg rohadjon meg!"

Mondjuk, az sem rossz, ha irigyelnek. Az azt jelenti, hogy valamit jól csinálok. Vagy legalábbis kifelé úgy tűnik. Menőnek hihetem magam csupa olyan dologért, amit mindenki más is csinál. Nekem nincs lakásom, nincs karrierem, de van munkám, férjem, gyerekem, egészségem. Ám ez ma már kevés...

Egyedinek, különleges hópihének, furcsának kell lenni. Ki kell tűnni! Anyukám mindig mondta, hogy szép vagyok és okos, de ezt hogyan mutatom meg a neten? A férjem is szeret. És ezt hogyan? Fogom és kiírom, hogy engem szeret a férjem? Egyből azt hiszik, hogy gondot, vitát, haragot, félredugást palástolok. Nem tudom, mit tegyek. Megnyitom az alkalmazást, és azonnal kiírja: mi jár a fejedben?

Törőcsik Edit novellája

Nyitókép: Shutterstock