Úri hiszti? Nem, a pánikbetegség kőkemény küzdelem!

Lehet, de ez nem egy színdarab. Az élet néha ilyen. Szóval ülök, ami szinte lehetetlen, mert a szívem a gyomromban dobog és olyan ideges vagyok, hogy minden porcikám megfeszül. Az az idegesség kínoz, amitől remegsz, izzadsz és legszívesebben földhöz vágnád magad. Kiugranál az ablakon vagy bármi más, csak szabadulnál már az érzéstől. Üvöltök. Nem szavakat, csak hangokat, és közben sűrű, ragacsos nyál folyik ki a szám szélén.

Annyira megtetszett az előbbi színházas gondolat, hogy szinte kívülről látom a jelenetet. És hirtelen az agyam zakatolni kezd, hogyan tudnám még látványosabbá tenni a szenvedésemet. Talán ez a nevetséges ötlet ment meg a még komolyabb pánikrohamtól, vagy valami kisebb idegösszeomlástól. Bár az utóbbi nem tudom, milyen, mert még soha nem tapasztaltam, de a pánikban otthon vagyok.

De nem úgy, hogy én most drámázok és "jaj, képzeld el, nem kaptam levegőt". Nem. Igaziból nem kapsz levegőt. Amikor pedig már azt gondolod, hogy nincs rosszabb, akkor beüt a legszörnyűbb, leggonoszabb érzés. Amikor minden rossz, ami csak eszedbe jut. Biztos vagy benne, hogy meg fogsz halni. Meg fogsz halni, konkrétan itt és most, és senki, de senki nem fog téged megmenteni ettől.

Hát így találkoztam ezzel a betegséggel. 2 évet vett el az életemből, és a személyiségem egy részét. Akkor jöttem rá, hogy az életben nem csak jó dolgok történnek. Nem mindig van minden úgy, ahogy én akarom - és, hogy a pszichés betegségekre valójában nincs gyógyszer. Persze, nem is akartam Xanaxon élni. Inkább az foglalkoztatott, hogy mit fojtottam el ennyire a kicsi lelkem mélyén, ami fel szeretne törni.

Nos, erre a lelki feltárulkozásra már kicsit több időm ment rá, mint 2 év. Mert a bajok egymásra épülnek. Gyerekkor, elfojtott érzelmek, agressziók... Végül ide jutottam: üvöltve ülök az ágyon, és nézem magam kívülről. Ám a tökéletes trükk kulcsa már a kezemben van, így megmenekülök az éppen feltörő roham fogságából.

Az első tanács, amit a legyőzésre kaptam, hogy álljak be a tömeg közepébe a metró aluljáróban, majd forduljak az emberekkel szembe és várjak. Lehet, hogy működik. Nálam annyi lett az eredménye, hogy több mint egy évig nem mertem metróra szállni. Rettegtem, hogy nem tudok majd kijönni.

Aztán rátaláltam egy pszichiáterre. Egy idős férfira, aki szigorú szemekkel nézett rám, és szinte mérges volt, hogy ilyen fiatalon hozzá kell fordulnom. Nyilván nem rám haragudott, inkább az egyre "trendibb" betegségre.

- Mi baja van? - így kezdte. Mögötte egy nagyon magas, vérvörös szájú asszisztensnő gépelt, és a doktor minden szaván nevetett. Nem értettem a szituációt, de bevallom, nagyon tetszett.

- Nincsen magának semmi baja. Ez a "betegség" nem létezik. A tünetei nem valódiak, nem kimutathatóak. Kamu.

Ezt mondta, nekem pedig leesett az állam. Még most is nevetek, ahogy erre visszaemlékezem. Akkor, azon a napon úgy éreztem, hogy nyertem és soha többet nem lesz ezzel gondom. Persze volt, de hálás vagyok ennek a doktornak az egyszerű és nagyszerű "tanácsaiért". Mert ráébredtem, hogy mostantól tényleg küzdenem kell. Ha még az orvosok között is van olyan, aki ekkora hülyeséget állít - "nem betegség" -, akkor itt muszáj harcolni.

Mert a pánikbetegség nem vicc. Nem hóbort, nem hiszti. Mindenképpen szükség van egy jó szakemberre a kezeléséhez. Nekem 8 év alatt sikerült kiirtani magamból, és mára már nem része a mindennapjaimnak. De ehhez kitartás és sok-sok támogatás kellett.

Farkas Nóra

Nyitókép: Shutterstock