Elegem van az ismerkedésből! Nem akarok randizni!

Természetesen ezzel nincs is semmi baj, de lássuk be azért nem esik jól, hogy a magánéletem még mindig legalább annyira bizonytalan, mint akkoriban.

Több, néhány évig tartó párkapcsolat után minden igazinak hitt pasival külön váltak az útjaink, pedig tényleg minden úgy kezdődött, mintha egy igazi tündérmesében lennénk. A kapcsolatunk harmadik hónapjában már magam előtt láttam azt, hogy anyukám, hogy fog zokogni az esküvőnkön, és azt is, hogy mekkora buli lesz a szertartás után, ahonnan én és a világ legjobb férfija elindulunk a világ legromantikusabb nászútjára, ahol minden nap újra és újra egymásba szeretünk.

Ennek a makulátlan és gyönyörű tervnek még csak egy egyszerűsített kiadása sem valósult meg. Minden férfi, akivel dolgom volt, inkább a szakítást és a szabad életet választotta az elköteleződés és a felelősségvállalás helyett.

Minden egyes kudarc után több hónapra volt szükségem ahhoz, hogy rendbe tegyem a lelkemet, és ne ostorozzam magam, amiért már megint nem sikerült. Számtalanszor előfordult az is, hogy csúnyának, kövérnek és szerethetetlennek tartottam magam miután egy pasi kidobott az életéből.

Azt mondják, hogy minden kapcsolat után legalább annyi ideig tart a regenerálódás, mint az együtt töltött idő fele. Rám szerintem ez sem igaz, mert volt, hogy egy két éves kapcsolatot majdnem három évig gyászoltam. Az a típusú nő vagyok, akinek rengeteg időre, önszeretetre, és pozitív élményre van szüksége ahhoz, hogy egy mély és gennyező seb meggyógyulása után végre jól érezze magát a bőrében és magabiztosan, önmagát szeretve tudjon tükörbe és mások szemébe nézni.

Ám, amikor már ennyire a helyemre kerülök, úrrá lesz rajtam egy érzés, ami azt diktálja, hogy csak magamra figyeljek, és a csalódástól félve ne legyen még csak kedvem se ahhoz, hogy egy szórakozóhelyen vagy, randi portálon friss húsként bedobjam magam az éhes férfiak közé.

Egyszerűen ezt érzem, hogy boldog vagyok, amiért a legutóbbi hatalmas csalódásból talpra tudtam állni, és büszke vagyok magamra, amiért sikeres vagyok az életemben. Félek újra bizalmat adni, ráadásul már baromira nincs kedvem ahhoz se, hogy újra barátkozni kezdjek egy számomra kvázi idegennel. Hogy újra megfussam vele azokat a köröket, amit ilyenkor mindenkivel kötelező, ami persze azt az illúziót kelti, hogy mi ketten mennyire szuperül passzolnánk egymáshoz.

Nincs kedvem újra elmondani, hogy ki vagyok, mivel foglalkozom, van-e testvérem, merre lakom és, ha választhatnék, akkor tengerpartra vagy történelmi óvárosba mennék-e szívesebben nyaralni? Nem akarok arról beszélni, hogy milyen stílusú zenét hallgatok, vagy, hogy miért ragaszkodom hozzá, hogy a legtöbb filmet amire kíváncsi vagyok, moziban lássam először.

Nem akarom szemérmesen megköszönni, hogy mennyire szép és különleges a vörös hajam és a fehér szeplős bőröm, (amiről eddig véletlenül az összes pasi, akinek végül nem kellettem ugyanezt mondta). Talán már el sem hiszem, ha valaki ezzel próbál bókolni nekem.

Egy szó, mint száz, a sok csalódás és negatív tapasztalat miatt már attól is elment a kedvem, hogy elmenjek egy randira, és esélyt adjak egy szinte vadidegen, ám szimpatikus pasinak arra, hogy meghódítsa a szívemet.

Ennek ellenére természetesen mindennél jobban vágyom rá, hogy szembe jöjjön velem az a nagybetűs férfi, akit az Isten is nekem teremtett. Bízom benne, hogy ha legközelebb beadom a derekam és igent mondok egy ismerkedésre, egy olyan férfit választok majd, aki valóra váltja a régóta dédelgetett álmaimat, és az első közös vacsora után már csak azt veszem észre, hogy anyukám zokog az esküvőmön, mi pedig a hatalmas lakodalom után belevágunk életünk legnagyobb közös kalandjába.

Makra Lídia

Nyitókép: Shutterstock