Csak statiszta vagyok az életedben

Az ajtóból még néztem, ahogyan az alakja eltűnik a sötét utcán. Nem sajnáltam tőle, hogy sörözni megy a barátaival. Keményen dolgozik - ahogyan én is. És igen, jár neki a barátokkal töltött kikapcsolódás, ahogyan nekem is, hogy a barátnőimmel elmenjünk néha egy-egy csajos estére. Ezzel nincs is semmi gond. A gond ott kezdődik, hogy Péter velem, kettesben szinte sosem csinál közös programot.

Mennyi kettesben töltött időre van szüksége a pároknak?

Lehuppanok a kanapéra és a kezembe veszem az aktuálisan olvasott könyvemet. Jó néha egyedül, szeretek is egyedül lenni olykor, mégsem hagy nyugodni a gondolat... a gondolat, ami már hónapok óta kínoz. A gondolat, hogy Péter talán nem is szeret igazán. Hiszen, akit szeretünk, azzal szeretnénk közösen időt tölteni, csak kettesben.

De nálunk semmi ilyesmi nincs. A hétköznapokban hajtjuk a mókuskereket: munkába járunk, bevásárolunk, intézzük az ügyeinket akár együtt is. Remek páros vagyunk, a logisztika és a praktikus dolgok csodásan mennek nekünk. Nem is ezzel van a gond, hanem azzal, hogy ha eljön a hétvége, Péter mindig megy valahova – csak éppen nem velem. Egy koncert ezzel, egy focimeccs azzal, edzés a srácokkal, költöztetés, festés a haveroknál. Mindig akad valami, ám ha mégsem és végre van egy nyugis hétvégénk, akkor meg otthon punnyadunk és képtelenség kirobbantani, hogy valamit csináljunk kettesben – mondván, fáradt. De, ha valamelyik barátja hirtelen felhívja, azonnal feltámad a hamvaiból, mint a mesebeli Főnix és már ugrik is.

Egy tízperces kávézás nem minőségi idő

Mégis, hogyan vegyem rá, hogy több időt töltsön velem? És egyáltalán, kell-e nekem ezen erőlködnöm? Ha neki nincs rám igénye - arra, hogy kettesben legyünk –, akkor van-e jövője ennek a kapcsolatnak?
Persze, amikor felvetettem neki ezt a kérdést, teljes erővel hárított, majd közölte, elferdítem a tényeket – és azzal érvelt, hogy a héten is, munkába menet beugrottunk a közeli kávézóba és kettesben megittunk egy feketét. Nem akarok telhetetlenek tűnni, de azért ez is elgondolkodtatott.

Amikor nagyjából 2 szót váltunk az ominózus kávézás alatt összesen?
Mi baj van velem? Mi baj van vele? Vagy inkább, mi baj van velünk? Nem akarok szakítani, mert minden másban remek páros vagyunk, de nem vagyok biztos abban, hogy egy életen át el tudnám ezt viselni. Kicsit olyan érzésem van, mintha csak statiszta lennék az életében - én azonban főszerepet szeretnék.

K. Laura története

Nyitókép: Shutterstock