Megtagadhatja egy anya a felnőtt gyerekét?
A kezében szorongatta a régi fotót, ami egy barna, göndör hajú kisfiút ábrázolt. Közben a bejárati ajtó felől újra és újra felhangzott a durva dörömbölés. Reszketett, de mégsem mozdult meg, hogy felálljon.
Csak valami tompa fájdalom terjedt egyre jobban szét a szívében, ahogy hallgatta az ajtót püfölő fia kiáltásait. A tekintete visszatért az egykori képre. Itt még aranyos volt. Öt éves, mosolygós, okos. És segítőkész. Ovis korában meg akarta menteni Manci nénit, a szomszédot. Észrevette az ablakon keresztül, hogy mozdulatlanul hever a fotelban, bemászott, és lelocsolta egy pohár vízzel, ahogy az egyik mesében látta. Csakhogy Manci néni nem ájult el, mint a mesebeli nagyi, csak szunyókált szegény...
- Engedj be! Anyu!! A kurva életbe, nyisd ki a rohadt ajtót, vagy berúgom! - hangzott fel újra kintről az őrjöngés.
Egy pillanatra a mellkasához nyúlt. Erős nyilallást érzett, de aztán a fájdalom elmúlt, így újra visszamenekülhetett az emlékeihez. - Orvosnak adjátok ezt a kislegényt - mondta mindenki a locsolós eset után. Végül nem orvos lett, hanem tűzoltó, így is embereken segít. Még életmentő kitüntetést is kapott, amikor egy mentés közben felrobbant a gázpalack, és ő kihozta a házból a sérült kollégáját.
Aztán jött az autóbaleset. Nem Jani vezetett, mégsem tudta feldolgozni a barátai halálát. Azt mondogatta, hogy miatta siettek, ő akart hamar hazaérni a menyasszonyához. Talán ha akkor anyaként nagyobb lelki támaszt nyújt, ha sikerül meggyőznie, hogy menjen pszichológushoz... talán nem kezd inni. De hiába próbált meg mindent. A fiából szép lassan alkoholista lett.
Először a menyasszonya hagyta el, miután nem bírta rábeszélni az elvonókúrára. Aztán a munkahelyéről rúgták ki. Kétszer részegen ment be, hazaküldték. Aztán másnaposan nem ébredt fel egy riasztásra... - Ne haragudjon, Aranka néni - mondta a parancsnok. - A fia jó ember, de nem tudunk neki több időt adni. Emberéletekbe kerülhet.
Összerezzent. A dörömbölés erősödött, Jani egyre elszántabban rugdosta kint az ajtót. De hiába, az apja is elszánt volt: a múlt héten kicserélte törhetetlenre. Nem csoda, az elmúlt években megjárták a poklot. Mindent megtettek, amit lehet. Rábeszélték az elvonóra, tartották benne a lelket, kifizették az adósságait, magukhoz költöztették, támogatták. Hiába. Ismeretlen csavargókat hozott fel a lakásba, akik minden értéküket ellopták. Dühkitörésében összetörte a bútorokat. Egy hónapja pedig majdnem rájuk gyújtotta a házat, mert cigivel a szájában aludt el az ágyban.
Nem csoda, hogy a férjének elege lett. - Negyvennégy éves. Ugyanúgy szeretem, mint te, de értsd meg: mindent megpróbáltunk. Nem áldozhatjuk fel az életünket. Ide nem jön többet, lecserélem a zárat.
Képtelen volt vitatkozni, mert bárhogy gondolkodott, nem tudott megoldást. Janin már nem lehet segíteni. Vagy kizárják az életükből, vagy ők is rámennek: anyagilag, fizikailag, lelkileg. Így most csak ült és sírt, miközben kint a kiabálás könyörgéssé szelídült: - Anya! Engedj be, nincs hová mennem! Megváltozok! Elmegyek megint elvonóra! Kérlek!
Úgy érezte, talán túl sem éli ezt a pillanatot. Egy percre feltört benne a vágy, hogy az ajtóhoz rohanjon és századjára is adjon egy új esélyt... De tudta, hogy fölösleges. Nem volt mit tenni - összegyűrte a régi fotót, felállt az ágyról, és reszketeg léptekkel átment a belső szobába, hogy ne hallja tovább a fia sírását.
Nyitókép: Shutterstock