Kénytelen vagyok megemészteni, hogy egy jellemtelen alakba sikerült beleszeretnem

Szerintem kettéhasadt az agyam, vagy ha még nem is, már nagyon közel járok hozzá. Olyan érzésem van, mintha két személyiségem lenne. Az egyik ambíciókkal telve tervezgeti a jövőjét, pozitívan tekint előre, és alig várja az újabb kihívásokat. A másik pedig azzal tölti minden idejét, hogy rajtad gondolkodik. Pedig azt se érdemled meg, hogy emlékezzen rád...

Persze nem azért, mert a viszonyunk végül nem torkollott felhőtlen és örök boldogságba, hiszen azt sose láthatja előre az ember, hogy mit hoz a jövő. Azt azonban nagyon is meg lehetett volna tervezni, hogy a közös utunk során hogyan bánunk egymással. Én így tettem, hiszen úgy hittem, fontosak vagyunk egymásnak, ezért igyekeztem mindent megtenni annak érdekében, hogy komfortosan érezd magad az életemben: vigyáztam a bizalmadra, próbáltam minél jobban foglalkozni veled és kifejezni az érzéseimet.

Te pedig cserébe a pofámba hazudtál...

Jöhetsz azzal, hogy dehát ez csak egy füllentés volt, nem is igazi hazugság, de sajnos ez totálisan irreleváns. Ugyanis az őszintétlenség okozta fájdalom mértéke nem attól függ, mivel kapcsolatos a hazugság. Jó, persze, ha arról hazudsz, hogy mikor értél haza, az valóban nem ugyanolyan mértékű, mintha arról hazudnál, hogy megdöntötted-e a szomszéd csajt, vagy sem.

De a lényegi fájdalom számomra mégis az, hogy nem vállalsz felelősséget a hibáidért, hanem úgy próbálod elsikálni a problémákat, hogy hazudsz nekem, ráadásul olyan rossz szöveggel állsz elő, amiből az is kiderül, hogy tök hülyének nézel. Sokkal kisebb lett volna a sérelem, ha őszinte lettél volna, de így kénytelen vagyok megemészteni, hogy egy jellemtelen alakba sikerült beleszeretnem.

Amikor logikusan végigveszem a történteket, mindig meggyőzöm magam arról, hogy nincs miért szomorkodnom, hiszen sokkal jobban jártam, hogy mindez még idejében kiderült, 3 hónap alatt, és nem kezdtem el még jobban kötődni valakihez, aki elől inkább menekülni érdemes.

Ám sajnos az érzelmeim nem úgy ugrálnak, ahogy én fütyülök nekik. Hiába tudom, hogy te vagy a link szemétládák eklatáns példája, mégis itt van az illatod az orromban, a szemed színe az emlékezetemben, és a csókod íze minden sejtemben. És amikor egy kicsit nem figyelek, hirtelen azon kapom magam, hogy ezekről az emlékekről fantáziálok. Három perccel később pedig egy sírógörcs közepén találom magam, amit persze hamar elcsitít a logikus énem, de azért mégiscsak vívódom.

Forrás: Shutterstock/Copyright (c) 2022 Panassak Charnprasert/Shutterstock. No use without permission./Panassak Charnprasert

Néha úgy megpofoznám magam, hogy mégis miért siratlak, miközben a történtek után már akkor sem kellenél, ha térdelve kérnél bocsánatot az ajtóm előtt. Miért hiányzol, miközben tudom, hogy akkor lennék igazán boldogtalan, ha hosszútávon velem lennél? Nos, a válasz az, hogy nem téged siratlak, hanem az igazságtalanság fájdalmát. Azt, hogy noha én mindent megtettem, visszafelé nem kaptam tiszteletet. Azt, hogy én megbíztam benned, te pedig eljátszottad a bizalmamat. Olyan értékeket siratok, amelyek a te szótáradban még csak elméleti szinten sem léteznek.

Érdekes, mert korábban ilyenkor mindig magamban kerestem a hibát: biztos nem voltam elég okos, csinos, cuki, türelmes, és ezért alakult rosszul a kapcsolatom. Sokszor fel is ismertem, hogy mit csináltam rosszul, és igyekeztem legközelebb másképp cselekedni. Most viszont pontosan tudom, hogy nem az én hiányosságaim okozták a bajt, és ez valamivel könnyebbé teszik a helyzetem, mert így legalább a felejtésen kívül nincs más teendőm. Vagyis de, egyetlen tanulságot le kell vonnom ebből a helyzetből: aki gázosnak tűnik, az valószínűleg gázos is. Jó, végülis csak 3 hónapot vesztegettem el az időmből erre, de ezt se lett volna szabad. Az első jeleknél lépni kell, mert minél később teszed meg, annál nehezebb.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek