Magamat okolom, amiért kilépsz az életünkből...

Nem hangosan, nem kiabálva, és én sem vágom hozzád a nemrég levetett pólód, hogy "Ezt se felejtsd itt!" Ez már nem dac, nem valami kétségbeesett segélykiáltás. Nem tudok megszólalni. Nem jön ki hang a torkomon. Próbálom az érzéseket tompítani magamban, így lehunyom a szemem, mintha így kevésbé fájna ez az egész. Mintha így azt hihetném, csak egy rossz álom, ami történik. Mint a tetrisz apró darabkái, úgy forognak az agyamban a gondolatok, és azt kívánom, bárcsak tudnád, mennyi mindent nem mondtam még el... De képtelen vagyok rendet teremteni a káoszban, képtelen vagyok értelmes, összefüggő mondatokat alkotni.

A macska csak áll a két szoba közt és nézi, ahogy gondosan hajtogatod egyik ruhádat a másik után, majd elsuvasztod őket a vérvörös koffer mélyére. Mintha soha nem is lett volna a ruhák otthona az a rozoga gardróbszekrény. Hiányozni fogsz, dehát minek is mondanám?

Hiányozni fognak a lakás különféle pontjain széthagyott, sokszor páratlan zoknik, hiányozni fognak az álmatlan éjszakák, mikor a lemezjátszód nem fáradt el és hajnalokba nyúlóan falta a zenét. Hiányozni fognak a hatalmasnak induló, izgalmasabbnál izgalmasabb filmezések, ahol hol én, hol te, de végül valamelyikünk mindig elaludt.

Hiányozni fog még az a tehetetlen, dühös fájdalom is, mikor csak fújtad a magadét és meg sem akartad érteni, nekem mi fáj. Hiányozni fognak a csörömpölős reggelek, mikor te már kávét főztél, én pedig a fény és a zaj miatt duzzogva aludtam vissza. Hiányozni fognak a kirándulások, amikre mindig úgy indultam, mint akinek a fogát húzzák, végül mégis nagyon élveztem minden percüket.

Hiányozni fog, amikor még körülölelt minket az a rózsaszín felhő. Mikor jól csináltunk mindent, mert nem engedtük, hogy a hétköznapi gondok megmérgezzék a kapcsolatunkat. Már most hiányoznak az egymást szorosan ölelve való elalvások, mikor két kezünk szorításán csak az álomba merülés pillanata volt képes enyhíteni. Furcsa lesz egyedül a bánattal, amit te mindig elvicceltél, én pedig dühös voltam, mert attól féltem, nem veszed komolyan, hogy baj van.

Furcsa, de még a gondok is hiányozni fognak. Furcsa lesz a nyugalom, fájni fog a csend. Fájni fog látni a macskámat, ahogy majd esténként az ajtóban ülve téged fog várni. Fájni fog hallgatni a keserves sírását, amíg keres majd téged. A gondosan építgetett, féltve őrzött kártyavárunk most összedőlni látszik. És mi csak nézzük tétlenül. Az agyam felfogja, ami történik, de a lelkem két kézzel tolja el magától ezt a rémálmot.

A macska hirtelen kiugrik mellőlem az ágyból. Hallom, hogy fordul a kulcs a zárban. Még zihálok, kapkodok a levegő után, és érzem, hogy csordogálnak a félig száraz könnyek az arcomon, mikor belépsz a szobámba:

- Jó reggelt, kicsim, mit álmodtál? - És végigsimítod a könnyes arcomat.

- Nem fontos, már nem is emlékszem.

Nyitókép: Shutterstock