Megszegtem az első számú szabályt: beleszerettem a tesódba...

Emlékszem, mikor az oviban elszaladt mögöttem az udvaron, néha meghúzta a copfomat, de nem rosszalkodásból. Csak fel akarta hívni magára a figyelmemet, és így köszönt nekem. Olyan is előfordult, hogy lehorzsoltam a térdemet egy ovis társunk miatt és Nóri nem tudott megvédeni, akkor Tomika jött és helyretette a komisz gyerkőcöt.

Aztán ez utóbbi szerepe általánosban is végig megmaradt. Mi, Nórival ott is eggyel Tomika alatt jártunk és mivel azokban az időkben formálódtunk a legtöbbet, már nem lógtunk annyit hármasban. A triónkból duó lett, legjobb barátnőm bátyja csak ritkán tisztelt meg minket a jelenlétével.

Aztán a középiskolában nagyot fordult a világom. Mivel Tomika előttünk már átesett a tűzkeresztségen, még kevesebbet találkoztunk, mint általánosban. A középiskolai közeg fura volt számomra. Egy újabb szint, újabb próbatétel. Nórival együtt én is sokat változtam. Ő már úgy lépte át a középiskola kapuját, hogy volt barátja, méghozzá Tomika egyik évfolyamtársa. Én meg még valahol leragadtam ott, hogy túl sok tinifilmet láttam arról, hogyan packáznak ki az újakkal a suliban... a félelmemet pedig csak tetézte az, hogy Nóri D-s lett, én B-s és ez azt jelentette, hogy elkerültünk egymás mellől.

Azonban öröm volt az ürömben, hogy ez Tomikának is feltűnt. Nórival az ebédlőben is csak futólag ettünk együtt. Amint megjelent a barátja nyomott az arcomra egy puszit és már ott sem volt. Utóbbival együtt persze Tomika is mindig feltűnt a színen. Kicsit tompította a jelenléte az újdonsült és szokatlan magányomat.

Ilyenkor mindig furán dobbant a szívem, és csak mosolyogva tudtam neki azt felelni, hogy igen, minden oké – főleg, hogy most itt vagy mellettem, tettem hozzá gondolatban.
Ahogy teltek a hetek, hónapok, Nóri helyét lassan, de biztosan Tomika vette át. Na, jó, nem teljesen, de több időt töltöttem a sráccal, mint a legjobb barátnőmmel. Nórival sokat videotelefonáltunk, a suliban kevésbé beszélgettünk. Főleg messziről láttuk egymást, integettünk, kacsintottunk a másikra. Tomika viszont fizikálisan is mellettem volt; velem (és néhány osztálytársával) ebédelt, az udvaron sokszor ült le mellém beszélgetni és ilyenkor gyakran karolt át vagy ért hozzám.

Nagyon a határon táncoltunk az évek során, de akkor csúcsosodott ki az addig lappangó vágy, és lobbant lángra a szikra.

Látszik, hogy hosszú ideje nem volt már olyan a barátságunk, mint azelőtt. Én több időt töltöttem Tomikával, Nóri nélkül, aki pedig a többi D-s osztálytársával, illetve hát a bátyja évfolyamtársával kavart. Eközben én fokozatosan elszakadtam tőle, és Tomikánál, illetve az ő haverjainál, osztálytársainál kötöttem ki. Volt, hogy együtt mentünk bulizni, iszogatni, vagy csak esti sétákra a rakpartra. Tomika mindig vigyázott rám, azonban azt hittem, hogy ez nem olyan komoly köztünk. Az volt. Az lett.

Ránéztem a srácra, akihez gyerekkorom óta kötődtem. Szemében megértés villant, és Nóri után szaladtam. Nem őt akartam választani a bátyja helyett. Meg akartam vele beszélni a dolgot, de ő nem volt nyitott rá.

Nem mondta azt, hogy vagy ő vagy a bátyja. Az egyébként is gyenge lábakon álló barátságunkat kilöktem az egyensúlyából és nem is maradt talpon... Elvesztettem a legjobb barátnőmet, viszont kaptam egy szerelmet, aki szorosan kapcsolódik a legjobb barátomhoz. Azt hiszem, ezt hívják patthelyzetnek. Gratulálok, Lídia.

Lídia történetét Pokk Brigitta jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock