Párkapcsolati egyenlőség? Ugyan már, kérlek...

Azt veszem észre magam körül, hogy nagyon sokan még mindig az önigazolás eszközeként tekintenek a párkapcsolatukra. Vagyis a szerelmi életüket nem csak arra "használják", hogy boldoggá tegyék önmagukat és a párjukat, hanem többek között arra is, hogy fontosnak érezhessék magukat.

Akkor is én akarom megoldani, ha te jobb vagy benne!
Vannak olyan nők és férfiak, akik egyszerűen képtelenek akár csak egyetlen feladatot is átadni a párjuknak. Talán neked is ismerősek az alábbi mondatok:

"Hagyd csak, majd én felhívom, majd én elhozom, majd én megoldom."

"Sokkal tovább tart elmagyarázni, inkább megcsinálom én."

Sokszor talán még rá is játszanak a helyzetre, hogy előadják, mennyire fárasztó számukra átvenni a másik embertől az adott feladatot, közben legbelül beleőrülnének, ha nem ők csinálhatják. Ennek a jelenségnek általában két oka lehet: ha az illető egyedülálló, akkor a szingli évek alatt túlságosan hozzászokott a "mindent nekem kell megoldani" attitűdhöz, vagyis számára természetellenes az a gondolat, hogy mondjuk egy pasi menjen el helyette bevásárolni, vagy éppen egy nő vigye el lemosatni a kocsit.

Ha pedig nem egyedülálló emberről van szó, akkor valószínű, hogy nem sok önbizalommal rendelkezik, hiszen csak akkor érzi magát fontosnak, ha minél több folyamatban részt vesz, ha nem adja ki az irányítást a kezei közül, ha nem adja meg annak a lehetőségét, hogy nélküle is megoldódjanak a dolgok.

Ám szerintem olyan is akad, akinél mindkét fenti probléma fennáll. Vagyis valaki hosszú éveken át élt egyedül, ezért hozzászokott ahhoz, hogy minden az ő dolga, mindeközben pedig jelentősen megcsappant az önbizalma, emiatt ragaszkodik az irányító szerephez. Persze a legtöbb esetben ez nem tudatos viselkedés, hanem hosszú évek apró változásainak a következménye, vagyis simán előfordul, hogy az érintett személy nem is tud erről, ám ettől függetlenül egy ilyen tudatalatti program észrevétlenül képes mérgezni a párkapcsolati egyensúlyt. A legkárosabb hatása ennek talán az, hogy a másik fél - aki kiszorítva érezheti magát -, könnyen hiheti azt, vele van a baj.

"Biztos azért nem vihetem el én a kocsit lemosatni, mert rosszul vezetek."

"Biztos azért ragaszkodik ő a bevásárláshoz, mert még ahhoz is hülyének tart, hogy elengedjen egyedül vásárolni."

Pedig valójában nem arról van szó, hogy te nem vagy elég jó, hanem arról, hogy ő saját magát nem tartja annak. Ez nagy különbség.

Persze akadnak olyanok is, akik szívesen élnek együtt egy irányító típusú emberrel, hiszen sokan nem szeretnek központi szerepben lenni és így érzik magukat jól. Azonban az fontos, hogy erről beszéljünk a kapcsolatainkban, és ne a másik nélkül döntsük el, kinek, mire van szüksége.

Ez a te dolgod, mert nő vagy!

„Igaz, hogy egész életedben utáltál porszívózni, és 12 órát dolgozol naponta, ez akkor is a nő dolga és kész."

„Nehogy már én húzzam ki reggel a kukát, ez olyan pasis feladat."

Manapság már elavultnak érzem a feladatok nemek szerinti elosztását is. A mai világban, amikor a férfiak és nők ugyanolyan mértékben érvényesülhetnek az élet szinte minden területén, miért kellene nemek alapján eldönteni, kinek mi a dolga?

Elképzelhető, hogy nő létemre pocsék szakács vagyok, aki képtelen értelmezni a "csipetnyi" és a "leheletnyi" fűszer hozzáadásának fogalmát, míg a párom olyan ízorgiákat rendez a konyhában, hogy megnyalnám mind a 10 ujjamat. Ezzel szemben viszont én lehetek nagyon jó a számok terén, esetleg kemény tárgyalópartner. Előfordulhat, hogy jobban be tudom osztani a pénzünket, mint a társam, mert nekem ez az erősségem. De ettől még nem kell kiborulni, mert nem egy tankönyvi minta alapján osztjuk fel az élet feladatait.

Talán most meglepődsz azon, hogy ezeket egyáltalán megemlítem, de tudod hány olyan kapcsolat van, amiben valamelyik fél nem mer szólni? Sokkal több, mint hinnéd. És miért nem mernek szólni? Szerintem azért, mert az elvégzett feladatok alapján értékelik magukat - vagy azért, mert a párjuk minősíti őket ezek alapján.

És ezek a bélyegek azért születnek meg a fejekben, mert a társadalom valamelyest még mindig kötni akar minket a régi szokásokhoz. Ami alapvetően nem bűn, de szerintem ezt nem lehet foggal-körömmel erőltetni.

Egy valóban egyenlő kapcsolatban a képességeknek megfelelően osztódnak le a szerepek. Persze nem úgy, hogy leülünk az asztal két végébe, és szétosztjuk az élet mindennapi feladatait, mint a kártyákat egy társasjátékban. Egyszerűen csak alakulunk egymáshoz az idő haladásával. Így születnek meg a párkapcsolati szerepek is, melyek a képességek tükrében minden pár esetében eltérőek lehetnek. Úgy osztjuk el egymás között, ahogy nekünk a lehető legjobb.

Arról nem is beszélve, hogy nem éghetünk mindig egyforma hőfokon. Hol az egyikünk érzi magát energikusabbnak, sikeresebbnek a mindennapokban, hol a másikunk. Nyilván az a fél bír el több terhet, akiben pillanatnyilag több a kraft. És szerintem pont ez a lényeg: hogy a libikóka mindig mozgásban legyen. Vagyis, ha mindig van egy energikus tagja a kapcsolatnak, akkor mindig lesz egy húzóerő, aki lelkesen intézni tudja a közös dolgainkat. Ez így normális, ne görcsölj miatta. Sokkal jobb dolog kiegészítve egymást egyenlőnek tekinteni, mint az abszolút értékben vett görcsös dominancia elve szerint létezni. Az egyik a békés harmóniához vezető út, a másik pedig az örökkévalóságig tartó hatalomharc receptje.

Egy nő/férfi attól lesz igazán nő/férfi, hogy csak addig cipeli egyedül a terheket, amíg muszáj, és nem tovább. Nem attól leszel csodálatra méltó és érdekes, ha igásló módjára húzod magad mögött az egész világot akkor is, amikor már nem vagy rákötelezve. Sokkal inkább attól, ha megbízol annyira a választottadban, hogy átadd neki azokat a teendőket, amikben ő ügyesebb nálad. Ehhez kell felnőni, hogy lássuk a fától az erdőt: a kapcsolat akkor lesz jó, ha tisztában vagyunk a képességeinkkel, és hajlandóak vagyunk letenni az egónkat valami közös eredmény elérése érdekében. Egyszerű matematika az is, hogy ketten, kényelmesen, tovább elér a kezünk, mint egyedül, vért izzadva.

Nyitókép: Shutterstock