A tökéletes életét beárnyékolta egy sötét felhő, amely a múltja felett lebegett. Eddig mindig elhessegette, de most hihetetlen erővel támadt fel a kertben a szél, és talán az fújta újult erővel felé. Betakarta az egész ünneplő sereget, de csak felette volt igazán fekete az ég.
Mert bár ő volt a középpontban, kilógott innen. Valamiben különbözött tőlük. Neki ugyanis nem volt anyja. Azaz volt is, meg nem is. Habár azt a nőt, akit most itt anyának szólított, mindennél jobban szerette, és az apját is apának szólította, valójában, genetikailag semmi köze nem volt hozzájuk.
Ő volt a családban a kakukktojás, akit más fészkébe pottyantottak, majd magára hagytak. Neki nem építettek fészket, nem nevelték, etették, védelmezték, takargatták a tűző napsütés, esetleg hideg záporok elől. Mindezt egy másik anyára és apára hárították egykor, a távoli múltban. Olyanokra, akikben kellőképpen megvolt az anyai és apai ösztön, és akár más fiókáját is örömmel tekintették a magukénak. Mindez pontosan harminc évvel ezelőtt történt.
Nem volt oka panaszra, hiszen jobb családot nem is kaphatott volna. Sosem éreztették vele, hogy ő nem ugyanolyan, mint a házasságukból származó többi gyermek. Összetartó családban nevelkedett, és mindig, minden problémájával bátran fordulhatott a szüleihez.
Mégis folyton ott motoszkált benne a kíváncsiság, hogy kik lehetnek és milyenek a genetikai szülei. Vajon az anyjának is kicsit befelé forduló, görbe a lábfején a kisujja? És az a kellemesen búgó hangszín, amit örökölt, hasonlít a felmenői beszédtónusára? És a temperamentuma? Olyan gyorsan felcsattant bármilyen kisebb kellemetlenség során, vajon ezt is örökségül kapta? Honnan jött ő, és miért hagyták magára abban a bizonyos kórházban, csak úgy, minden magyarázat nélkül? Nem kíváncsi rá az a nő, aki megszülte, hogy milyen az élete? Hogy ki lehet az, akinek életet adott? Pedig test a testéből, vér a véréből.
Olyan elemi erővel törtek fel belőle ezek a kérdések, hogy ő maga is megrémült. Azt hitte, ezeket már rendezte magában, de most úgy tűnt, mégsem. Hiszen neki is joga van megtudni, honnan érkezett, és ki is ő valójában. Azt mondják, ha nem ismered a gyökereidet, sohasem fogod megtudni, ki is vagy valójában. Lehet valódi jövője annak, aki nem ismeri a múltját? Ilyen gondolatok keringtek a fejében, és már fogalmazódott is benne a szöveg, amellyel keresni akarta a felmenőit.
„Keresem anyám, aki harminc éve ekkor és ekkor hagyott itt és itt." És megnevezte a pontos helyet és időt. Tudta, hogy az, aki így cserbenhagyta, nagy eséllyel nem fog jelentkezni, azonban hátha van valaki a rokonságából, aki emlékszik ezekre a körülményekre, és közelebb juttatja a megoldáshoz. Mert bár új gyökerei voltak, szeretett volna kapcsolódni a régiekhez is. Lehet, hogy telhetetlen, hiszen más összetette volna a két kezét, ha egy ilyen példaértékű családban nevelkedhetett volna, mint ő. Mégis meg kellett próbálnia.
A szemébe szeretett volna nézni annak a valakinek, akinek ezt a földi létet köszönheti - még akkor is, ha az eldobta. Vagy mindez nem számít, és elég az a rengeteg szép emlék, amiket a családjától kapott? Hiszen az az ő valódi múltja. A többi csak egy rossz álom, egy látomás, egy soha be nem teljesülő álom.
Vívódott, és az anyja szemébe nézett - magát látta benne. És kikristályosodott, amit tudat alatt mindig is tudott: bárki is szülte, ez a nő itt az ő múltja, jelene és jövője. Bár a kérdések megmaradtak benne, tudta, hogy ha nem jár sikerrel a keresés, akkor sem marad gyökértelen ember. Ők már örökre összetartoznak, és rájuk bármikor számíthat, nem úgy, mint a szülőanyjára.
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.