Nem vagyunk mi borsó meg a héja - mégsem akarok rajtad kívül mást!

Vágyom arra, hogy még többször szóvá tedd: ritkán mondok szépeket neked. Vágyom arra, hogy még többször érezzem: szomjazod a törődésem. Élő szóban olykor béna, esetlen módon fejezem ki az érzelmeimet - már, ha ki tudom egyáltalán. De ez olyan piszok jó érzés, hogy hallani akarod!

Vágyom, hogy maradj... velem, nekem, mellettem. Az életemben.

Nekem nem ahhoz kellesz, hogy létezni tudjak a mindennapokban. Hogy közhelyes maszlagokkal éljek: nem azért van szükségem rád, mert be kell verni egy szöget a falba, vagy éppen becsavarni egy villanykörtét. És a sokadik emeletre sem kellene bútort felvinned, mert bár megtennéd - vagy legalábbis fizetnél valakinek, hogy csinálja meg -, de nagylány vagyok, az ilyeneket én mind-mind megoldom.

Amit viszont nem tudok egyedül, az ennél sokkal több. Az érzést nem tudom egyedül létrehozni, hogy a részem vagy. Sem egyedül, sem mással, csak veled. Tegnap a részem voltál, ma az vagy, holnap az leszel, de hogy meddig? Talán már csak egy rövid ideig... talán örökre. Pedig nem illünk mi össze annyira, mint egy precíz kirakó. Nem vagyunk a borsó meg a héja sem, sokan talán két forintot nem tettek volna a kapcsolatunkra.

Te vagy az első olyan férfi, akinek tisztán fel tudom sorolni a negatív tulajdonságait - ahogy bizonyára te is az enyémeket, és mégis akarlak. Néha az őrületbe kergetsz, de amikor áttérek a jó oldaladra, olyan magasra repítesz, hogy már csak lábat lógatok egy felhő tetejéről, és nevetek azon, ami pár perce még halálra idegesített. Szükségem van erre, rád - mert ha nem lennél, fantomfájdalommal létezne tovább a lelkem. És talán már sosem gyógyulna meg.

Emlékszel arra a már-már könyvbe illő, giccses éjszakára, amikor sutyorogtunk az ágyban, és az ablakból láttuk a teliholdat, ami bevilágította a szobát? Emlékszel... tudom, hogy emlékszel. Ahogy összebújva beszélgettünk, láttuk, hogy utat törve magának a felhők között kúszik fel az égre és elkezdi szétszórni a fényét. Hogy minél több szerelmesnek hozzon el maradandó éjszakát, amire jó lesz akkor is emlékezni, amikor éppen kevésbé szeretünk... és a Hold helyett jönnek a menydörgő villámok hangosan csapkodva, a szívekbe háborút hozva....

A kapcsolatunk eleje óta veled vagyok a könnyű időkben, és akkor is, amikor olyan súlyok nehezednek ránk, amik egyedül talán már hajlítanák a hátunkat. Ez nem színház, nem csalás, ez a szeretet és az összetartozás. Hol te veszel el tőlem egy darabot, hol én teszek a batyumba a gondjaidból, hogy könnyebb legyen az életed.

A múltkor, amikor újabb megoldandó feladatok nehezedtek ránk, tudod, nagyon fáradt voltam. Úgy éreztem, a testem nem bírja tovább, az elmém tompultan zakatolt, legszívesebben csak zokogva rád dőltem volna a fáradtságtól. De a szívem... a szívem az nem szólt semmit, csak a megnyugvást és az erőt küldte. Hogy bár most nem jó, kifejezetten nehéz, mégsem cserélne senkivel.

Mégsem lenne más helyen, mással, mégsem dobogna más testében - még akkor sem, ha egy tengerparton henyélhetne. Mert akkor nem veled lenne, és nem a te szíved mellett dobogna. Mert tudod, mire vágyom? Hogy amíg csak bennünk élnek, együtt legyenek. Még akkor is, ha nem passzolnak tökéletesen.

Nyitókép: Shutterstock