Rám zuhantak életem romjai, de te kezet nyújtottál felém

Nem szerette, de már elfogadta, hogy itt is emberek között kellett lennie. Kisfiúként is úgy gondolta, túl sok van belőlük. Az intézetben, ahol felnőtt, mindenért meg kellett küzdjön a nagyobbakkal, és győzelemként könyvelte el, amikor végül megtanult észrevétlenné válni és mindenkit messzire elkerülni. Most, a műszak végén sem vett róla tudomást senki, amikor kilépett a kapun a szakadó esőbe.

Erőtlenül feküdt a földön, csak a fejét emelte fel, és félve nézett a fölötte álló férfira. Zoltán nem értette, miért, de fölnyalábolta a sáros, ázott testet, és a halkan nyüszítő állattal a hóna alatt lépett be a lakásába. A kiskutyát egy törölközőre fektette. Fogalma sem volt, mihez kezdjen most vele.

"Étel! - jutott eszébe. - Az állatok is folyton éhesek. Talán azért nem tud felállni, mert régóta nem evett" - gondolta. A saját belsőjét végigmaró fájdalomról nem vett tudomást: tudta, hogy ez már csak emlék. A kiskutya orra reszketni kezdett, ahogy Zoltán egy darab parizert tartott elé. Lassan, falatonként adagolta a jószág szájába a felvágottat. Beesteledett, mire a szőréből kimosta a sarat, megitatta, és az utolsó szelet parizert is belediktálta. "Majd holnap eldöntöm, mit csináljak vele."

Hajnalban felriadt, és ütésre emelt kézzel kereste azt, aki álmában hozzáért. Nem kellett azonban csapnia: a kiskutya éjjel az ágy mellé kúszott, és Zoltán lelógó keze alá feküdt. Reggel, az állatorvosnál, a kiskutya már a farkát is csóválta, a fertőtlenítőszagú váróban pedig elaludt, az orrát a férfi pulóverébe fúrva.

Semmi baja, csak legyengült, majd összeszedi magát. Szerencsére chip is van benne, fel tudjuk hívni a gazdáját. - Az állatorvos intézkedésének hála, hamarosan meg is jelent a tulajdonos, egy lány. Zoltán csak nézte a padlót, és beszívta a nő finom, púderes illatát, mielőtt bizonytalanul felnézett rá. A lány arcáról sugárzott az öröm, amikor az elveszettnek hitt kutyáját magához ölelte. Zoltán nem tudta levenni a szemét erről az arcról és a telt ajkak mozgásáról.

- Nem fér a fejembe, hogyan szökhetett ki, hogy ilyen messzire kóboroljon a Pipacs tértől. Nagyon köszönöm, hálás vagyok, hogy nem hagyta magára.

Amikor a lány feléje nyújtotta a kezét, Zoltán bizalmatlanul félrehúzódott.

Nézte a tükörképét, erősen próbált emlékezni. Az orrában hirtelen megjelent az ismerős púderillat, amitől elfelejtett koncentrálni. A tükörbe visszanézve elégedetten vette észre, hogy a szeme körüli ráncok is felfelé kunkorodnak, és az arckifejezése már majdnem egészen hasonlított a lányéhoz. "Látnom kell még egyszer, hogyan csinálja!" - gondolta. "Pipacs tér..."

Munka után szokása lett nagy kitérőt tenni, hogy a távolból figyelhesse a kutyás lányt. Néhány hét alatt kitapasztalta, mikor sétálnak, merre játszanak. Amikor játszottak, a lány különösen sokat mosolygott, így alaposan megfigyelhette. Egy nap az esti sétán kísérte őket észrevétlenül, amikor egy fenyegető alak állt a lány útjába. Kés villant a kezében, kiabált, és felrúgta a vicsorgó kiskutyát.

Zoltán ösztönösen cselekedett: hörögve rontott rá az alakra, megpróbálta felborítani, közben ütötte és marta. Az első vágás a férfi arcát érte. Az alak keze másodjára is lendült, Zoltán vállába éles fájdalom hasított, amikor a penge beleszaladt. Miközben a földre zuhant, homályosan még látta, ahogy a másik elfut és ismeretlen emberek gyűlnek köréjük.

Az arcán érezte a kiskutya nedves orrát, ahogy az szűkölve húzódott hozzá közelebb. A lány is Zoltán fölé hajolt. Mielőtt a férfi körül sűrűsödni kezdett a sötétség, felnézett a lányra, és életében először valódi mosolyra húzta az ajkait.

Nyitókép: Shutterstock