Miért nincs senkid? Talán mert rettegsz a magánytól!

Ilyenkor általában oda zuhantam, ahova legtöbben kerülünk egy számunkra kedves ember elvesztése után: padlóra. Üres volt az életem, nem találtam a helyem az új, idegen és túl nagy világban. Aztán mindig sikerült erőt vennem magamon, összeszedtem a darabkáimat, és emlékezetből kiraktam azt a puzzle-t, ami én vagyok. Mindig jól sikerült a művem, úgy érzem, hogy jobb és jobb ember lettem, még akkor is, ha ez kissé önhittnek tűnik. Tanultam minden párkapcsolatomból, levontam a következtetést, és továbbmentem.

Persze nem egyik napról a másikra, de végül mindig sikerült újrakezdenem az életem. A szakítás fájó és igencsak kellemetlen élmény - főleg, ha nem mi kezdeményezzük -, de amikor már eltelt a gyászidő, amikor már a jövő jobban érdekel, mint a múlt, akkor eljött az idő az újrakezdéshez. Ahhoz, hogy saját kezünkbe vegyük az életünket és cselekedjünk, tegyünk azért, hogy egyedül is élvezzük az életet.
Mindig akkor voltam a legjobb állapotomban, amikor egy szakítás után felépülve újra egésznek, értékesnek éreztem magam.

Annak ellenére, hogy egyedül eszi a kenyerét, egyedül jár kirándulni. Egy főre foglalja le a nyári nyaralást, és nincs senki, aki társául szegődne, vagy akit szívesen maga mellett tudna.

A fájó szakítás után jön a megújulás és az új szerelem

Aki már átélte azt, hogy elhagyják, az jól tudja, min megy keresztül ilyenkor az ember, és azt is tudja, hogy nem szabad se túl hamar, se túl lassan újjávarázsolni önmagunkat. Nekem mindig akkor jött új kapcsolat az életembe, amikor már elfogadtam, hogy a státuszom visszavonhatatlanul is egyedülálló. Hogy semmiféle visszaút nem létezik oda, ahol egy szakítás bekövetkeztéig boldog voltam. Ha pedig lett volna lehetőségem visszakanyarodni, akkor is inkább a másik, az előre vezető utat választottam.

Amikor már nemcsak megszoktam, nemcsak belejöttem az egyedüllétbe, hanem meg is szerettem azt az állapotot, akkor - és csakis akkor! - jött egy olyan nő, aki örömmel mellém szegődött. Mert addigra lettem "kész" magammal, addigra voltam képes őszintén, játszmák nélkül ismerkedni.

Amikor már nem nyekeregtem azért, mert elhagytak, már nem nyalogattam a sebeim, és nem akartam a múltat éltetni, akkor értem meg arra, hogy új személy kerülhessen a közelembe. Persze hazudhattam volna már jóval korábban, a felépülésem előtt, hogy hú de jól érzem magam, milyen tökéletes az életem. Eljátszhattam volna, hogy boldog vagyok - és el is hitték volna, mert az emberek nagy többsége könnyen bedől az álarcoknak.

De én inkább azt választottam, hogy nem játékot, hanem játszótársat keresek. Nem áldozatot, nem pótlékot szeretnék, hanem egy érdekes, értékes partnert, akivel megszépíthetjük egymás életét. Mert csak így van értelme...

Nyitókép: Shutterstock