Magányos vagyok, mert a tökéletes férfit kerestem!

Pont emiatt nem akarom az időmet arra fecsérelni, hogy megszállottan keressem, kutassam azt a valakit, aki minden téren megfelel majd az igényeimnek. Rájöttem ugyanis, hogy ilyen nem létezik - de idáig hosszú út vezetett...

Fiatalon teljesen máshogy láttam a dolgokat. Akkor még azt gondoltam, hogy a szerelem örökké tart, mint a tündérmesékben, a hercegem pedig a fél világot felkutatja értem, hogy megtaláljon - és aztán boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Emlékszem, hányszor elterveztem az esküvőmet: egy rózsaszín füzetbe írtam le, hogy milyen ruhát szeretnék, kik legyenek a koszorúslányok, és hová menjünk nászútra. Azt is pontosan tudtam, hogy olyan férjre vágyom, aki kedves, kiegyensúlyozott, megbízható, gyengéd, és - nem mellesleg - nagyon jóképű.

Ez az ártatlan ábrándozás később aztán átcsapott egyfajta kóros maximalizmusba. Évek teltek el, több kapcsolatom is zátonyra futott, de én makacsul kitartottam az elképzeléseim mellett.

A sorozatos kudarcok miatt egy idő után már elegem lett a randizásból, fel is adtam a keresgélést, és vártam, hogy bekopogjon a nagy Ő az ajtómon. Szentül hittem a létezésében.

a már tudom: ha a vágyaim arra irányultak volna, hogy legyen egy egészséges, harmonikus párkapcsolatom, azzal nem lett volna probléma. Ám egészen más volt a helyzet. Egy hatalmas elváráshalmazt cipeltem magammal, és olyan magasra tettem a mércét, aminek egyetlen férfi sem tudott megfelelni. Ráadásul annyira el voltam foglalva a gyermeteg álmaimmal, hogy sokáig észre sem vettem, mi zajlik bennem és körülöttem.

Lehet, hogy furán hangzik, de ebből a "tökéletesség illúzióból" az ébresztett fel, amikor egyik reggel belenéztem a tükörbe, és olyan ráncokat vettem észre az arcomon, amik egy hónapja még nem voltak rajtam. Ott és akkor iszonyú gyorsnak éreztem az idő múlását. Rádöbbentem: nem élhetek úgy, hogy folyton várom a találkozást Mr. Álompasival. Nincs értelme.

Az Igazival kapcsolatos illúzióim lassan ható méregként terjedtek el a gondolataimban és a lelkemben. Észre sem vettem a pusztítást, hiába voltak nyilvánvaló jelek. Most pedig itt vagyok tök egyedül. A félelmeimmel, a be nem teljesült álmaimmal, az elfecsérelt éveimmel. Egy elképzelt férfira koncentráltam ahelyett, hogy arra figyeltem volna: milyen mértékű kockázatot merek vállalni a szerelemért. A valódi szerelem ugyanis nem a tökéletes társ megtalálásáról szól, hanem arról, hogyan tudunk együtt felépíteni valami jót.

Nagy árat fizettem ezért a leckéért, de talán még van remény...

Nyitókép: Shutterstock