Hatodik főbűn: a nő története, aki pillanatok alatt dühbe gurult

„A francba!" - gondolja, majd hangosan bevágja maga után a hálószoba ajtaját. A konyhában legnagyobb megrökönyödésére két tányér, egy bögre, egy evőkanál és egy üvegpohár van a mosogatóban. Holott ő este szépen elmosogatott, ahogy mindig is szokta. Nyilván a gyerek. „Ezek házicselédnek néznek engem!", - dohog magában. A gyerek szobájához megy, benyit:

- Ideje felkelni fiatalúr! Vár a mosogató! - Villanyt kapcsol, látja, ahogy a gyerek hunyorog a hirtelen jött éles fényben, úgyhogy biztos benne, fel fog ébredni. Visszamegy a konyhába és épp a kávét teszi oda főni, mikor előkerül a férje is, kócosan, még félig alvó állapotban lerogy a székre. Nem szólnak egymáshoz. A kávé lefő, a gyerek még nem kerül elő, úgyhogy a szobájába megy, megrázza, vár, míg felkel, s aztán szól:

- Hogy képzeled, hogy éjjel kijársz enni? Egészségtelen! Legalább fogat mostál utána? És mi az, hogy még a mosatlan edényt is otthagyod? Ez tarthatatlan! Indulás a konyhába mosogatni! - A gyerek kibotorkál, sután hozzáfog a mosogatáshoz, pizsamája ernyedten lóg, keze habos, feje előrebiccen, mintha szunyókálna közben. Ő leül az asztalhoz egy csésze kávéval, térdét felhúzza a szék keresztlécére és csak nézi a két férfiembert. A férjét, aki évekkel idősebb nála és az esetlen kamasz fiát.

Dühösen hajtja fel a feketét, a csészét a mosogatóba csapja, aztán hozzáfog a reggeli elkészítéséhez, miközben belül fortyog, hogy ez is rámarad. „Ezek ketten ugyan meg nem mozdulnának." Magában dohog, de szólni nem szól semmit, csendben keni a kenyeret, teszi rá a felvágottat, a sajtot, s csak a szalvéta susog, ahogy ráborítja a szendvicsre. Senki nem szól, csendben tesznek-vesznek a kis lakásban. Borotválkozás, fogmosás, mosogatás, szekrényajtónyitás - csak a tevékenységek hangjai hallatszanak. Hétre mindenki indulás kész, a gyerek már a lépcsőházban.Természetesen otthon felejtette az uzsonnás csomagot, ő szalad utána:

- Komolyan mondom, a fejedet is elhagyod édes fiam! - korholja a lépcső tetejéről, majd visszafut, kabátba bújik, magához veszi a táskáját, rohan a buszhoz. Alighogy elér az utcasarokig, elered az eső. „Gyűlölöm az esőt! Még az időjárás is ellenem esküdött!" - morogja maga elé, dühösen kinyitja az ernyőjét.

Mire a kórházba ér beázik a cipője. Alig várja, hogy átvehesse a munkapapucsát. Átöltözik, a kávézóba indul, ahol mindig közösen reggeliznek a kollégák. Útközben megáll a folyosón a faliújság előtt, kezét fehér köpenye zsebébe csúsztatja, fejét felemeli, elolvassa a jövő heti beosztását. Áll ott, a papírt nézi, keze ökölbe szorul a zsebében, arcán szétterjed a harag pírja, szép, kerek formát ölt, pont a járomcsontján, a szeme alatt. „Mégis, hogy tehetik ezt? Hat napra osztanak be és a szombat vasárnap is az enyém? Ez kibírhatatlan! Meg fogok szakadni a munkában! Mégis mit képzel a főnökség?"

Belül forr, dühöng, ahogy továbbindul a kávézó felé. A rövid úton a sérelmeit mantrázza, állkapcsa megfeszül, lába dobog a kövön és csak zsörtölődik magában. Keze a kilincsen, mosolyt erőltet az arcára, de ahogy benyit, ajka vonallá keskenyedik, feszülten lefelé ível. Szemöldöke közt két vonal jelenik meg, orrlyukai összehúzódnak. Érzi, ha nem fújtat egyet, felrobban. Ott állt az új fiatal kolléganő - egy hete sincs, hogy belépett! - és az igazgató helyettes úrral flörtöl. Egy munkahelyen! „Ezt az erkölcsi fertőt! Hát hova jutott a világ? A csaj jó, ha huszonhat éves! Az igazgató úr meg már vagy ötven! Ráadásul nős! És ez egy munkahely!" Eluralja a harag.

Úgy érzi, nem tudna jót állni magáért, ha marad, ezért még az ajtóból visszafordul, inkább kihagyja a kávét és a reggelit. A nap folyamán legalább nyolcan bosszantják fel. A konyhás, aki elfelejt villákat rakni a tálcákra, ezért ő rohangál az étkezőbe, aztán vissza - mindkét kezében villákkal - a recepciós, aki egy papírral kevesebbet nyomtat ki, emiatt ő mászik meg újra egy emeletet, a kolléganője, akinek van ideje pletykálgatni a folyosón - ahelyett, hogy dolgozna, - és persze a betegek. Folyton nyomják azt a rohadt csengőt! Hol fáj valamijük, hol szomjasak, hol csak az újság kell nekik. „Agyrém az egész! Beleszakadok a munkába!" -, dohog magában a lépcsőket és a kórtermeket járva. Alig várja, hogy leteljen a hat órás munkaideje.

Hazafelé lekési a buszt az idióta főnöke miatt, mert persze neki az utolsó percben kell megkérdeznie, hogy sikerült a gyerek matekversenye. „Mi köze hozzá? Nem barátok! Ez egy munkahely!" - dühöng magában, miközben a buszmegálló felé siet, de persze lekési a járatot. Iszonyúan haragszik az idióta főnökére és a buszsofőrre egyaránt. Ő ugyan nem fog gyalogolni két megállót ennyi talpalás után! Felhívja a férjét, hogy jöjjön érte kocsival. A férfi tizenöt perc múlva érkezik, beszáll a kocsiba, aztán elpanaszolja az egész napját. Mire tizenegy perccel később megállnak a ház előtt, arca vörös a dühtől, ahogy feleleveníti az eseményeket. Mindketten kiszállnak, a férje a csomagtartóhoz lép, majd elővesz egy hatalmas ajándékkosarat.

- Ez meg mi az istennyila? - kérdezi

- A kollégáktól kaptam születésnapomra - nézi a kosarat, elönti a méreg.

- Alkohol, édesség? Hát ezeknek elment az esze? Mi nem iszunk alkoholt, utáljuk az édességet! Amibe ez került, ahelyett adhattak volna egy vásárlási utalványt! Az emberek nem komplettek!

Mire felér a lift a nyolcadikra, már teljesen felpaprikázza magát. „Dobd ki a fenébe, vagy csinálj vele, amit akarsz, de itt nem marad!" - rikácsolja. Leveti kabátját, szépen a fogasra akasztja, kibújik a cipőből és a szekrénybe teszi. - Miért nem lehet elpakolni? - dörren a hangja, kezében a fia sportcipője. Kinyitja a cipős-szekrényt, bevágja a cipőt, az ajtót nagy csattanással visszacsapja. Belép a nappaliba.

A fia a szoba közepén ül, a képernyő előtt. Az Xbox- szal játszik! Azzal az Xbox- szal, amit egy hete vett el tőle, mert egyest hozott matekból! Szeme előtt szikrák táncolnak, lila és vörös színben, nyaka görcsbe rándul, orrát és ajkát felhúzza a harag, szinte vicsorog. Egy lépéssel a gyerek mellett terem, kikapja kezéből a konzolt, az erkélyablakhoz megy, feltépi, kidobja rajta a játékot. Csakhogy beakad a madzagokba, megbotlik, és ahogy a játékot dühösen elhajítja, a korlátnak esik, néhány fa léc kitörik, ő meg átbucskázik az erkély korlátján. Zuhanni kezd. Olyan dühöt érez, mint még életében sosem! „Kiba*ott kö..." kezdődik a gondolat, de már nincs ideje szárba szökkenni.

Nyitókép: Shutterstock