Feltépted a régi sebeket, és most nem érzek mást, csak bosszúvágyat...

Évekkel ezelőtt volt egy srác, aki csúnyán becsapott. Nem is ez a jó szó, inkább az, hogy mohón felfalt, évekig rágott, én pedig végül, mint egy szétmarcangolt mócsing, úgy kecmeregtem ki a fogai közül. Persze mondhatnánk, hogy az én hibám, miért hagytam, hogy éveken át ezt tegye velem? Elárulom miért: mert szerelmes voltam, és a szerelem elvakított. Nagyon nehezen tudtam csak kivonszolni magam a kapcsolatunk mocsarából, majd utána ismét felépíteni önmagam. De sikerült. Ennek már sok-sok éve.

Egy véletlen találkozás

Most pedig itt áll velem szemközt, a mozgólépcsőn. Szinte lassítva látom, ahogy ő jön felfelé, én meg megyek lefelé és mindjárt egymás mellé érünk. A telefonját nézi, nem vesz észre. Már-már fellélegzek, de pont, amikor egy vonalba érünk, felpillant... rám. Felismer, az arcán mosoly terül szét.

Amikor leérek a metróhoz, átsuhan az agyamon, hogy felszállok inkább a szerelvényre és kihagyom ezt a találkát. Egyszerűen nincs kedvem jópofizni vele. Rengeteg idő eltelt azóta, hogy együtt voltunk és nekem rengeteg munkám van abban, hogy ma már az vagyok, aki vagyok, nem pedig az, aki mellette voltam. Nagyot sóhajtok és hátrarázom a hajamat. Átfordítom magamban a szituációt. Elvégre most ő a lelkes, míg én a hátam közepére sem kívánom. Talán itt az idő, hogy visszavágjak. A mozgólépcső felé nézek. Jön lefele. Szinte üres a két peron közötti rész. Vigyorogva siet felém, majd átölel.

- De jó látni! – nevet rám. A mosolya a régi, hiába telt el annyi év. A szeme körül megszaporodtak a ráncok, de a szeme, a szeme pont olyan csibészes, mint egykor. Viszont már nincs hatással rám és ez elégtétellel tölt el.

Valami gonoszkás érzés kúszik a szívemig, ahogyan észreveszem, milyen mohón vizslat. Tudom, hogy ma különösen jól nézek ki, s ezt megerősíti az ő reakciója is.

- Hát, álmomban nem gondoltam volna, hogy itt, a metróban találkozunk! A kocsim szervizben van és... - széles gesztikuláció kíséretében mesél és mesél. Lazának tűnik, de én tudom, hogy zavarban van. Ismerem jól, négy évig éltünk együtt.

- Édi... szinte sugárzol! - fejezi be a történetét a kocsiról, a metrózásról és vált hirtelen témát.

A gyomrom kicsit összeszorul a régi becenevemet hallva: Édi. Az Édes rövidítése. Próbálok elhatárolódni ettől az érzéstől, a múlttól és a jelenre koncentrálni.

- Te mit keresel itt? - kérdezi végül.

- Egy barátnőmhöz megyek – felelem röviden.

- Metróval? - nevet.

Hát... semmi sem változott – gondolom magamban. - Még mindig ugyanolyan, mint akkoriban.

Én viszont már teljesen más vagyok. Egy ilyen, bújtatottan lenéző kérdés a múltban zavarba hozott volna, sőt elgondolkodtam volna azon, hogy tényleg ciki vagyok-e, mert tömegközlekedést használok. Ma azonban inkább felbosszant a hangneme és az, amit sugallni akar a szavaival.

Látom rajta, hogy meglepődik a válaszomon. Nem ehhez szokott. Nem ilyen válaszokhoz, nem ilyen kimért stílushoz, nem egy ilyen Édihez. Én viszont élvezem, hogy most valahogy nálam van a gyeplő.
Feltámad a lelkem mélyén a vérszomjas fenevad, ami bosszúért liheg.

Nézem a férfit, akit egykor szerettem, és aki miatt olyan sokat tűrtem, majd szenvedtem. Tudom, mi jár a fejében. Látom az arcvonásaiban, a szemében, hogy újra úgy pillant rám. Úgy, mint amikor a vérbeli ragadozó kiszemeli a prédáját. Újra el akar ejteni. És azt hiszi, még mindig az a szelíd kis gazella vagyok, aki egykoron voltam. Pedig nem. Már átlátok rajta. Azt is tudom, mi lesz a következő lépése.

- Édi, vacsorázzunk ma együtt. Olyan jó lenne újra... - befut a szerelvényem, így nem hallom, mit mond, de nem is lényeges. Bosszúszomjas egóm elnyomja józan eszem határozott NEM válaszát és kacér mosolyt varázsol az arcomra.

- Most mennem kell és ma este különben sem érek rá – közlöm kimérten, de ezalatt pont úgy nézek rá, amiről tudom, hogy csak még inkább felcsigázza. - De hívj fel és meglátjuk... - vonom meg a vállam sokat sejtetően mielőtt belépek a metrókocsiba... a revansot követelő fenevad pedig elégedetten üvölt a lelkemben. Egy vacsora remek alkalom a vérengzéshez.

Szépvölgyi Izabella novellája

Nyitókép: Shutterstock