Csak megmosom a hajam, kenek néhány szendvicset és már indulok is - szülni

Auuu! - a szemem hirtelen kipattan és ösztönösen a hasamra teszem a kezemet. - Már megint buli van odabent? - kérdezem halkan és a kivetítős órára pillantok: 01:58. - Auuuu! - szisszenek fel újra és összeráncolom a homlokomat. Valahogy fura most ez a fájdalom. Nem olyan, mint lenni szokott. Megpróbálok visszaaludni. Épp csak elbóbiskolnék, amikor megint érzem. Itt valami nem stimmel. Vagy mégis?

Aludj! - intem magam nyugalomra. Elnyom az álom, de kisvártatva ismét felébredek. Vergődve eljutok az ágy széléig, majd nagy nehezen felállok. A nappaliba sétálok, miközben
próbálom előtúrni álomtól kótyagos elmém bugyraiból, mit is mondott a szülésznő a jóslófájásokról, az igaziakról, meg a teendőkről.

Ja igen, kapjak be egy konyakos meggyet, mert ha vaklárma, akkor az elmulasztja a fájásokat. Előkotrom a szekrényből a konyakos meggyet – még jó, hogy szeretem. Bekapok egyet, aztán még egyet. Ez még belefér a szakirodalom szerint is. Kicsit sétálok, majd visszafekszem az ágyba.

Elszunyókálok, majd egy újabb hasamba nyilalló fájásra ébredek. Oké, konyakos meggy pipa, fájás maradt. Akkor jöjjön a meleg zuhany. Elvileg ez is segíthet. De mi van, ha ez már az? Az a fájás. Erre a gondolatra a hajamat is megmosom, ha már a zuhany alatt állok. Biztos, ami tuti! A hajszárítás közben újabb fájdalom lep meg. Ennek már a fele sem tréfa. Itt szülés lesz – fut át az agyamon, de érdekes módon semmi idegességet nem érzek.

Mindig úgy képzeltem, hogy amikor eljön az idő és rájövök, szülni fogok, akkor majd elönt a pánik és fejvesztett csirke módjára rohangálok, miközben azt harsogom: Szülünk! Most mégsem érzek semmi ilyesmire késztetést. Frissen mosott hajamat kontyba tűzöm a fejem búbján – elvégre így sokkal praktikusabb lesz a vajúdás alatt –, majd egy kis alapozót és szempillaspirállt is feldobok. Ami jár, az jár. Köntösben visszatotyogok a hálóba és nézem az alvó férjemet. 4 óra. Hadd aludjon. Közben a fájások jönnek-mennek. Be kell látnom, egyre erősebbek.

Kicsoszogok a konyhába és kipakolok a hűtőből. Szalámi, sajt, vaj... Elkezdek szendvicset készíteni.
Látom magamat kívülről és tudom, hogy szürreális, ahogyan két fájás között vajazom a kenyérszeletet, de egyszerűen azt érzem, szendvicset kell csinálnom a férjemnek, hátha megéhezik majd, amíg én szülök. Nonszensz! Hát normális vagyok én? A hajnal csöndjében rakosgatom a szalámit, meg a sajtot a kenyérszeletek közé, néha megállok, amikor elönt a fájdalom, majd folytatom. Lehet, hogy ez is valami fura fészekrakó-gondoskodó ösztön?

5.30... ideje felkelteni a férjemet, mert már elég combosak ezek a fájások. A szülésznőt is hívni kéne.

- Szívem, ébredj... azt hiszem elkezdődött – súgom neki, ő azonban álomkóros szemmel mered rám. Hát, neki sem lesz pánikrohama – gondolom.

A szülésznő sem pánikol. De miért is tenné, neki ez minimum a századik szülése. Így mindenki békés, nyugodt. Olyanok vagyunk, mint a leszedált pandák. Fura. Nem így képzeltem. De jó így. A férjem felkapja a két szüléshez összerakott csomagot, majd bekocsikázunk a kórházba.

12 órán át tart a szenvedés. Na, ezt sem így képzeltem. Nem sikoltozok, nem kiabálok cifra káromkodásokat, mint a filmekben, pedig piszkosul kínlódok.

A vége felé már azt sem tudom, merre vagyok arccal előre. Csinálom, amit mondanak. Lélegzem, amikor mondják, nyomok, amikor mondják, pihenek, amikor mondják. Ketten fogják a térdemet, mert a kimerültségtől megállíthatatlanul remegnek a lábaim.

- Mikor lesz vége – lehelem az orvosomnak. Látom az arcán, hogy velem együtt küzd. A szeméből biztatást és erőt olvasok ki. A férjem mögöttem ül, a hátamat odafeszítve újra nekiveselkedek a feladatnak. Nem hittem volna, hogy van még bennem ennyi erő... Hallom, ahogy felsír. Én is sírok. A férjem is könnyezik. Megszületett a családunk.

Nyitókép: Shutterstock