Szingli nőnek lenni rosszabb, mint szingli pasinak

Lassan egy éve nem vagyok önmagam. A legnagyobb baj az, hogy ezt lassan mások is észre fogják venni, pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy leplezzem a jelen állapotomat.

Ugyanis nem fogok hazudni, nagyon kivagyok. Hosszú ideje vagyok egyedül. Szingli nőnek pedig rosszabb lenni, mint szingli pasinak. A barátaim és a szüleim az egyetlen támaszaim, de az nyilván más, mint amilyen társaságra mostanság vágyom. Főleg, hogy mindegyiküknek megvan a saját kis élete, munkája, családja és a napjaik észrevétlenül telnek el, míg én időnként csak nézem a falat és az agyam a másodpercmutatóval együtt kattog. Fájdalmasan lassan és monotonon.

Egy éve keresek munkát. Szerencsére tudtam előre gondolkozni, megmondták, mikortól szűnik meg az előző munkahelyem, ezért még időben frissítettem az álláskereső portálokon a profilomat, és az óta is szüntelenül böngészek. Szinte heti rendszerességgel behívnak két-három interjúra, azonban végül mindig az a visszajelzés jön, hogy nem engem választottak. Most már a frusztrációnál és a teljes kétségbeesésnél tartok, bár ez is egy folyamat része, míg idáig jutottam.

Érdekes csatát vív bennem a mindenki-hagyjon-békén-a-nyomoromban és a szükségem-van-a-társaságra-és-támaszra érzése. Bár azt hiszem, az előbbi áll győzelemre. A család, a barátaim, mind azzal jönnek, hogy nyugi, Karola, majd eljön a te munkád is, amikor itt lesz az ideje. Esküszöm, hogy én próbálok a minden okkal történik frázisba kapaszkodni, és bízni benne, de egyre nehezebben megy. Az elkeseredettség és a frusztráció erősebbek nálam és nem akarom elhinni, hogy okkal nyomorúságos az életem.

Na, jó. Talán túlzok. Vagyis biztos - tudom én. De valószínűleg te is érezted már azt, hogy minden ellened dolgozik, és hiába tepersz, egyszerűen semmi nem sikerül. Nem jön össze a vágyott állásod, a társkeresőről a srác meg nem ment el a várva várt randira. Minden barátod éli a saját kis világát; munka, család, utazgatások. A szüleid is egymásra és önmagukra találtak, miután kirepültél, mert megnyugvással tölti el őket, hogy a saját lábadon is elboldogulsz már és ők újra élhetnek. Te pedig az általuk okozta sodrásban vergődsz, kapkodod a fejedet. Egyedül vagy, magányosan és nincs semmi, senki, aki igazán csillapíthatná a csődtömeg-érzést.

Nem tudok mit kezdeni magammal. Vergődöm a saját tehetetlenségemben, nem érzem magam hasznosnak. Nincs kedvem semmihez. Sem olvasni, sem zenét hallgatni, sem enni. Tudom, hogy ezek nem jó előjelek, de egyszerűen képtelen vagyok kontrollálni az érzéseimet és feltornázni az életkedvemet. Nincs motivációm. Nincs olyan dolog vagy személy, aki motiválna arra, hogy kitartsak és ugyanaz az életrevaló Karola legyek, mint aki mindig is voltam.

Mindig, mindent megtettem azért, hogy jó benyomást keltsek, mindig adtam magamra, a külsőmre. Most macinadrágban és kinyúlt pólóban, kócos konttyal a fejemen lépegetek a Netflix kínálatában, egy párnát szorongatva. A laptopom képernyőjén ott sorakoznak az elutasító e-mailek a munkáltatóktól, szemem könnyfátyolos. De nem sírok. Nem sírhatok, különben végleg a padlón kötnék ki, s ki tudja, mikor jön az én lehetőségem?
Remélem, egyszer még visszatérhet a régi énem. Bevallom őszintén, hogy piszkosul hiányzik az, aki voltam.

Karola történetét Pokk Brigitta jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock