Mi már külön utakon járunk...

Rettegtem attól, hogy félrebeszélsz - és akkor már a levegővételedből tudni fogom, hogy továbbléptél. És rettegtem attól is, hogy a kérdésemre őszintén válaszolsz, és a válasz egy "hát igen, alakul valami" lesz. Egyszerűen most sem akarok ezzel szembe nézni.

Tudom, hogy hónapok óta nem élünk együtt. Sokszor hetekig nem beszélünk. És igen, mindig én vagyok az, aki általában felemeli a telefont vagy rád nyitja az ajtót. Bár naponta megfogadom, hogy én többet nem kereslek, aztán... aztán a következő pillanatban már a számod tárcsázom.

Még mindig féltelek. Ismerlek, és tudom, hogy nehezen beszélsz. És bár úgy bántasz, hogy észre sem veszed, mégis kérdezni akarlak. Éreztetni veled, hogy én tényleg itt vagyok. Hogy miért? Fogalmam sincs.

Felfogtam, és tisztában vagyok a ténnyel, hogy mi külön utakon járunk; te másnak csapod a szelet, én pedig hagyom, hogy megpróbáljanak levenni a lábamról. De mégis örökké, mint valami baljós hang, ott zakatolsz a fejemben. Egyszerűen még nem tudom és nem is akarom elfogadni, hogy valaki más fekszik melletted.

Abban az ágyban, amiben évekig együtt aludtunk el egymás karjaiban. Nem akarom, hogy mással bújj össze abban az ágyneműben, amit a kedvenc pizsim színéhez választottam. Nem akarom, hogy másnak mondd el a titkaid, mással vitatkozz, mástól kérj bocsánatot. Nem akarom és tudom elfogadni, hogy már nem számítok.

Fejben pontosan tudom, hogy ez a külön út jó mindkettőnknek. Nem szabad, hogy keresselek. Egyáltalán nem, mert semmire nem vezet. Ha kedves vagy, az a baj - hisz belemagyarázok mindent. Ha nem vagy kedves, az a baj. Persze ezeket csak én tudom, és csak őrlődöm. Neked nincs szükséged rám. És igazából nekem sincs rád szükségem. Már nincs. Csak én és önmagam maradunk. És ez egyelőre rémisztő.

Nyitókép: Shutterstock