Mi kell a pasiknak, ha még egy szupernő sem elég jó?!

Ezerrel pörögtem, küzdöttem át magam a különböző akadályokon. Hogy apám lássa, nőként érek annyit, mintha fiúnak születtem volna. (Azt hiszem, a sorsom alakulását nagyban befolyásolta, hogy ő fiút várt helyettem, így dolgozott bennem egy nagy adag megfelelési kényszer.)

Rengeteget álmodoztam arról, hogy egyszer majd valami maradandót hozok létre a világnak. Hatalmas terveim voltak, sikerre vágytam, elismerésre, anyagi függetlenségre. Bizonyítani akartam mindenkinek - de legfőképpen a férfiaknak -, hogy amit elértem, a saját erőmből értem el. Jó állást, lakást, autót, tengerparti utazásokat. Kívülről nézve irigylésre méltó helyzetben voltam, sokan cseréltek volna velem, belül azonban szenvedtem. Hosszú időn keresztül ugyanis abban a hitben ringattam magam, hogy a perfekcionizmus a legnagyobb erényem.

Nehéz lenne megmondani, mikor kezdődött a pech szériám, talán hét éve, nem emlékszem pontosan. Egy idő után azt vettem észre, hogy valami furcsa okból kifolyólag a kapcsolataim rendre zátonyra futnak. Nem értettem, mi lehet a baj velem, hiszen mindent megtettem, ami tőlem telt.

Álombarátnőhöz illően próbáltam megértő, kedves és türelmes lenni. Nem féltékenykedni, nem hisztizni, nem játszmázni, nem tapadni. Pótolhatatlan akartam lenni. Lenyűgöző. Hibátlan. Azt akartam, hogy úgy érezze a párom, velem megfogta az isten lábát.

Ám minden igyekezetem ellenére sem tudtam egyben tartani a dolgokat. Remek példa erre a legutolsó románcom, ami meseszerűen indult, mégis csúnya szakítás lett a vége. Most utólag jövök rá, mit rontottam el. Olyan erősen szerettem volna tökéletes társ lenni, pontosan azt csinálni, amit a másik elvárt tőlem, hogy az mindent felperzselt. Egyszerűen kicsúszott az irányítás a kezemből, ettől a kudarctól pedig teljesen összeomlottam.

Visszatekintve belátom, hogy túltoltam. Nemcsak a megfelelési kényszert, a szeretet kimutatását, hanem mindent. A belső hajcsárom megállás nélkül űzött, nem engedett lassítani, kikapcsolni. Emiatt állandó elégedetlenséget éreztem, csak a hibákra, a hiányokra koncentráltam, anélkül, hogy élveztem volna a pillanatokat. Furcsa, eddig bele sem gondoltam, mennyi mindenről maradtam le azért, mert azt hittem, hogy nekem kell a legjobbnak lenni. A túlzott maximalizmusom megmérgezte a kapcsolataimat, a saját létezésemet, és egyszer csak azt vettem észre, hogy ott állok egyedül, mindenkitől távol.

Ők valóban élnek, én meg hosszú évek óta az illúzióim börtönében vegetálok. Belefáradtam a tökéletesség utáni hajszába, ezért megfogadtam, hogy nem fogok hazudni többé. Sem magamnak, sem másoknak. Nem "szupervumen" akarok lenni, hanem érzékeny, esendő, sebezhető nő. Akit olyannak szeretnek és fogadnak el, amilyen.

Nyitókép: Shutterstock