Régen űzött vadként rohantál - ma nyugalmat találsz a szerelemben...

Mert azt hittük, folyton tennünk kell azért, hogy érvényesüljünk és értékeljenek bennünket. Az élet összes területén. Nem tudtunk megállni, elbújni, legalább néhány percre, hogy elgondolkodjunk és rádöbbenjünk arra, nem jó ez így.

Nem ismertük egymást, mégis ugyanúgy éreztük magunkat, ugyanolyan üresnek, fáradtnak, magányosnak. Először én léptem ki a kapcsolatomból és a munkahelyemről, de nem álltam meg itt.

Pontosan emlékszem a találkozásunkra. Nyugodtan álltam az utcán, néztem a lámpát, vártam, hogy zöldre váltson. Te idegesen és tanácstalanul nézted az órádat. Úgy tűnt, azon aggódsz, hogy elkésel - ismét, vagy talán életedben először. Majd egy pillanatra rám tévedt a tekinteted, aztán újra előre néztél, miközben az arcodon egy apró mosoly jelent meg. A lámpa még mindig piros volt, de a feszültség hirtelen eltűnt a vonásaidról.

Mintha már nem érdekelt volna, hogy odaérsz-e, elengedted a görcsöt, és ismét rám mosolyogtál. Én pedig rád. Nemcsak a tekintetünk találkozott, de a lelkünk is megszólította a másikat. Az enyém azt súgta: "ne agyalj annyit", a tiéd pedig: "megpróbálom". Közben zöldre váltott a lámpa, de én továbbra sem siettem, és te sem figyeltél már rá.

- Balázs vagyok.

- Lilla.

- A következőnél átmegyünk? - kérdezted mosolyogva.

- Én nem sietek.

- Jó neked! Én folyton rohanok, csak azt nem tudom, hova.

A hangod szomorú és komoly lett. Úgy tűnt, ezt a kérdést már ezerszer feltetted magadban, mégis reggel, mikor felkelsz, ugyanazt a mókuskereket hajtod tovább. De most maradni akartál, végre nem rohanni, hanem olyan mélyen átélni a percet, amennyire mindig is szeretted volna, de sosem engedted meg magadnak.

Aztán picit hátraléptünk, hagytuk, hogy a többiek elénk álljanak, hadd rohanjanak tovább. Mi maradtunk. Tíz zöld lámpát szalasztottunk el. Beszélgettünk tervekről, a sorsról, arról, hogy mi hozott engem ebbe a városba, és te miért nem pihensz meg soha. Másnap már nem volt kérdés, hogy találkozni, beszélgetni fogunk, ezúttal egy kellemes séta során, ahol nem dudáltak az autók, nem rohantak az emberek. És te sem.

Végre megnyugodtál, mert megtaláltad azt, aki mellett megteheted. Azt adom és nyújtom számodra, amire a legnagyobb szükséged volt: békét, az otthon érzését. Tudod, hogy a gondolataid, érzéseid a lehető legjobb helyen vannak a szívemben és a lelkemben. Itt ülünk kettesben, boldogan mosolygunk, nem rohanunk. Élvezzük egymást, a pillanatot, és annak bizsergető érzését, hogy bármikor megérinthetjük a másikat.

Nyitókép: Shutterstock