Mit rontottam el, hogy nem férek bele a gyerekeim életébe?

Ma már a lábaim nem engedelmeskednek szívesen. Elszállt felettem az idő, de minek is sietnék, nincs minek, nincs kihez. Egyedül bolyongok a lakásban álló nap. Néha lemegyek a piacra vagy kiülök a közeli parkba. Nézem a családokat és főleg a gyerekeket. Hajdan mi is sokat jártunk ide. Dáviddal, a legidősebbel, majd még többet, amikor megszülettek az ikrek: Márta és Aranka.

Akkoriban nem értem rá semmire, hiszen a három gyerek minden időmet lekötötte. Emlékszem, évtizedekkel ezelőtt még nem így nézett ki a játszótér. Most már teljesen „eukonform" – vagy hogy is mondják. A láncos fémhintákat műanyagra cserélték, amelyek úgy néznek ki, mint a szélben lengedező gumibugyik. A rakéta és gömb formájú mászókák helyére pedig függőhíddal ellátott, hajó alakú csoda épült, amelyet imádnak a kicsik.

Az enyémek is imádták volna, főleg Dávid. A rakétáról is alig lehetett lerángatni, egyszer le is esett róla és csúnyán megütötte az állát. Féltem, hogy nem fog kinőni majd a rendes foga emiatt, de szerencsére nem volt gond. Akkor még nem ez a fura és kissé büdös gumi borította a talajt, hanem beton, de nekünk az is jó volt. Hányszor horzsolták le a lányok is a térdüket rajta, amikor járni tanultak, viszont remekül lehetett rá krétával firkálni. Azt is szerették, kiváltképp az ugróiskolát. Vajon a mai gyerekek ugróiskoláznak? Az unokáim?

A gyerekzsivaj helyett ma az üvöltő csendet hallgatom

Előveszem a tárcámat és kiveszem belőle az unokák fényképét. Öt unokám van. Lássuk csak: Dávidnak Borka és Erik, Mártának Valika és Anna, Arankának pedig Emil. Milyen szép gyerekek! Jó lenne őket gyakrabban látni... meg a gyerekeket is.

Érzem, hogy már megint könnybe lábad a szemem, pedig nem akarok sírni.

Nincs miért keseregnem, hiszen mindhárom gyerekem boldog. A lányok otthon vannak a kicsikkel, Dávid pedig igazán sikeres a munkájában. Három boldog család, hát kívánhat ennél többet egy anya, hogy a gyermekei megtalálták a számításukat? Azt hiszem, nem... Legfeljebb annyit, hogy bárcsak gyakrabban jönnének.

Nem kívánom én, hogy minden héten itt üljenek, csak egy hónapban egyszer benézne valamelyikük és elhozná az unokákat. Hogy halljam a kacagásukat, a szuszogásukat és lássam, ahogyan cseperednek.
Néha eszembe jut, hogy vajon mit csináltam rosszul, hogy nem férek bele az életükbe? Aztán persze elszégyellem magam, mert ez önző gondolat. Nem várhatom el, hogy Dávid és Aranka havonta hazautazzanak külföldről, ahol élnek, csak azért, hogy nekem jó legyen. Márta pedig az ország másik végébe költözött, ahol Dezső, a férje él. Mit lehet tenni? Ha egyszer így boldogok.

Csak ne lennék sokszor olyan magányos, főleg, mióta az uram elment. És ne hiányozna úgy a gyerekzsivaj, amelyet fiatalságomban, a három poronty mellett megszoktam, s amelyről azt gondoltam, egy életen át el fog kísérni.

Az írást Sárika néni története ihlette.

Nyitókép: Shutterstock