Miért akarsz tökéletes nőt, ha te sem vagy egy főnyeremény?!

Valahogy úgy vannak dekódolva, hogy nekik a tökéletes jár. Mert a saját mércéjük szerint ők is tökéletességre törekednek - csak valahogy torzít a belső tükör... Mintha szellemkastélyban élnék az életüket, ahol folyton önmaguk elferdített változatával szembesülnek. Lelki anorexiások, akik hatalmasnak látják magukat, holott már csontvázzá lett a valóság.

Adonisznak hiszik magukat, pedig valójában még csak a közelében sem járnak ennek az elképzelésnek. A tökéletest keresik, de tudjuk, senki nem az, és itt bicsaklik meg első körben a dolog. Mert csak egy normálisan gondolkodó férfi képes arra - és szerencsére sok ilyen van! -, hogy megértse egy nő tökéletlenségét, legyen az fizikai vagy lelki. Persze, ez fordítva is igaz...

A magukat tökéletesnek gondoló férfiak azonban középkori várúrnak hiszik magukat, vagy legalábbis valamiféle vezérnek, akinek csak az felel meg, aki hibátlan. Tökéletes alak, haj, kezek, lábak, de ez párosuljon kellő intelligenciával.

Ha szerencsétlen vétett néhányszor a mögötte lévő időszakban, jaj neki! Már hullik is ki a rostán. Mert ha már szűz nem lehet - hiszen uram bocsá' elmúlt harminc-negyven is akár -, akkor legalább házasság ne legyen a háta mögött. És ne ő legyen az, aki elhagyta az exét, a legmegfelelőbb, ha őt hagyták el. Mert itt ismét ki lehet pipálni a tökéletes tisztességet.

Ha netán a múltban volt néhány nem igazán jó választása? Ha belenyúlt olyan kapcsolatokba, amelyekről már ő is látja, hogy hiba volt, és szerencsétlen az őszinteség pajzsát fenntartva beszámol erről? Akkor mehet a vizesárokba. Hogy volt képes egy ilyen férfit szeretni? Egyáltalán választani? Kívül tágasabb!

Mindezt, mármint az ítélkezés szakaszát, megelőzi a beetetés szakasza, ahol a nőnemű elhiszi, hogy tényleg egy korrekt pasival hozta össze az élet. Aki olyannyira igényes, hogy akárki nem jó neki. Ám te annak tűnsz... egészen addig, amíg el nem kezded mesélni az életed, amíg ki nem nyitod az őszinteség ládikát. Míg meg nem lát egy gyengébb napodon. Aztán a hibáidat látva felháborodik. Onnantól kezdve elkaszál. Leminősít. Mégis mit képzelsz? Csak nem gondolod, hogy megfelelsz egy olyan megtestesült tökéletességnek, mint ő?!

Te a hibáival együtt is el tudtad volna fogadni, ha legalább egy kis tolerancia csírázna benne. Maga elé kellene fordítania a hibákat felnagyító tükröt, amit eléd tart. Mert megalkudni nem szabad, ám aki nincs tisztában önmagával és lubickol a nárcizmusban, az soha nem lesz elfogadó és megértő.

Vannak emberek, akik nem véletlenül vannak egyedül. Akiktől jobb menekülni, mert nem lehetsz boldog mellettük. Akik mellett eltörpülnek a szép és jó tulajdonságaid, mert ők folyamatosan csak a hibáidat láttatják. Ebbe pedig, ha gyenge vagy, bele is rokkanhatsz. Márpedig egyik várúr sem ér ennyit.

Nyitókép: Shutterstock