Férfivélemény: Élet egy áldozat típusú nővel

Mindig a nárcisztikusokkal van elfoglalva mindenki és főképp a nárcisztikus férfiakkal, mintha más mérgező személyiségtípus nem is létezne. Pedig létezik és érdemes lenne azokkal is foglalkozni. Én például elég közelről ismerek áldozat típusú nőt és bátran állítom, vele sem leányálom együtt élni. De persze a nőkkel kapcsolatban mindenki megbocsátóbb ezen a téren.

Egyrészt rengeteg nárcisztikus nő is létezik, akik éppen annyira terrorizálják a barátjukat vagy a férjüket, mint ahogyan a nárcisztikus férfi terrorizálja a barátnőjét és a feleségét. Ám ez legalább tetten érhető – hála a naponta megjelenő, nárcisztikusokról szóló cikkeknek. A kóros önimádatban szenvedőket szerintem már álmunkból felkeltve is ismerjük, de mi a helyzet a többi személyiségzavarral? Ha terrorizálnak, bántalmaznak – akár verbálisan is -, azt már tudjuk, hogy nem jó és rajtunk múlik, hogy teszünk-e ellene, de a passzív agresszió még mindig egy olyan fegyver, amellyel szemben szinte tehetetlenek vagyunk – főleg mi, férfiak. Mit kezdesz egy síró nővel? Egy bánatos tekintettel? Egy szívszaggató sóhajtozással? Ha van némi lelked, akkor megérint, ezt pedig
mindazok örömmel kihasználják, akik az áldozat szerepébe bújva manipulálnak. És ezek bizony legtöbbször a nők. Úgyhogy beszéljünk kicsit erről is!

Áldozat vagy manipulátor?

Voltaképpen fogalmam sincs róla, hogy amit leírok, az pszichológiailag megállja-e a helyét, tehát, hogy a passzív-agresszív és az áldozat típus megfér-e egy személyiségben, de az biztos, hogy én ezt tapasztaltam Évánál, akivel 3 évig alkottunk egy párt.

Éva csendes, kedves lánynak tűnt. Mindenki halk szavúnak és visszahúzódónak ismerte – én is.
A haverok még mondták is, milyen jó nekem. Éva sosem balhézik semmin, mindent rám hagy, aranyéletem van mellette. Egy ideig én is ezt hittem, egészen addig, amíg el nem kezdtem érezni, hogy bármikor ránézek, lelkifurdalásom lesz.

Egy ideig csak néha-néha tört rám a bűntudat, aztán valahogy állandósult. S mivel folyamatosan ezt éreztem, egyre inkább azon kaptam magamat, hogy bár ő nem ellenez semmit, valahogy mégsem merek úgy dönteni, ahogyan a szívem diktálja. Ez pedig sokminden, csak nem harmonikus párkapcsolat így.

Például, ha a fiúk elhívtak sörözni, szívesen mentem volna, mégis nemet mondtam. A konditerembe sem néztem le egy idő után, sőt, ha választani kellett, hogy fehér vagy rozsos kenyeret vegyünk, tuti azt tettem a kosárba, amit Éva szeretett, akkor is, ha ott sem volt. Mondhatjuk, hogy nagyon figyelmes vagyok, de nem, ez nem a figyelmességemből fakadt, hanem valami egészen másból.

S ahogy elkezdtem látni – nem csak nézni – azt is észrevettem, hogy a barátnőm állandóan bánatos szemmel, hatalmasakat sóhajtva, elkámpicsorodva kommunikál. Az egész lényét átjárta valami megmagyarázhatatlan „bocsánat, hogy élek" kisugárzás, ez pedig arra késztetett, hogy úgy cselekedjek, ahogyan neki jó.

Ahogy neked jó, Drágám...

Nézzük meg a sörözős esetet. Felhívnak a fiúk, hogy ugorjunk le meccset nézni a kedvenc helyünkre munka után. Odaállok Éva elé és elmondom neki a tervet. Mire ő: Hát, azt hittem, hogy ma befejezzük a romantikus sorozatunkat, még házi pizzát is akartam csinálni hozzá... De, hát... persze... ha menni szeretnél a fiúkkal... akkor menj. Tehát látszólag belelegyezik, de olyan hangsúllyal adja elő az egészet, mint aki azonnal sírva fakad. Hát kinek van szíve így otthagyni, hiszen készült és szeretné befejezni a sorozatot és közben úgy néz...

Vagy a kenyér esete: leveszem a friss fehér cipót a boltban a polcról, erre hatalmasra nyílt, szomorú szemekkel néz rám és megkérdezi: Fehéret veszünk? Majd tüdőrepesztő sóhajjal körítve visszateszi a rozsosat a polcra. Nem mondja, hogy ő rozsosat szeretne, de egy kész tragédia van a mozdulataiban, meg ahogyan utána némán ballag mellettem.

És ez ismétlődött a moziban, amikor a közös, romantikus vacsihoz éttermet választottunk, nyaraltunk és így tovább. Az életünk minden területét átszőtte az ő áldozatossága, amitől nekem rohadtul elment a kedvem mindentől és lassan kérés nélkül is úgy cselekedtem, ahogyan ő szerette volna.

Éva néhány év alatt egyetlen hangos szó vagy határozott kérés nélkül szinte teljesen átvette az irányítást az életem felett, én meg még így is állandóan szarul éreztem magam. Csak rá kellett néznem a búsuló szemére vagy hallanom a hatalmas sóhajtásokat. Amikor megpróbáltam beszélni vele erről, mármint arról, hogyha valamit szeretne, akkor adjon neki hangot – mert nekem is jobb, ha tudom, mit akar, mintha azt látom, hogy a barátnőm állandóan szenved a sok lemondástól mellettem -, sírni kezdett, hogy nekem semmi sem jó.

Ahogyan a nőknek sem jó, ha egy nárcisztikus pasi a földbe döngöli őket, úgy a férfiak sem arra vágynak, hogy egy nő állandóan áldozatokat hozzon értük. Az, hogy figyelünk a párunkra a jó kapcsolat alapja, de könyörgöm, ha valaki valamit szeretne, annak adjon hangot, ne pedig párás tekintettel, teátrálisan mondjon le róla, miközben süt belőle az önsajnálat – mert ez, akárhogy is nézzük, szintén a komoly manipuláció egyik eszköze és számomra passzív agresszió is.

Zoli levele alapján a történetet Szépvölgyi Izabella jegyezte le.

Persze az éremnek van másik oldala is és a bántalmazó kapcsolat igenis létezik. Erről itt olvashatsz: Tanuld meg felismerni, ha bántalmazó kapcsolatban élsz

Nyitókép: Shutterstock