Férfivélemény: 11 évig voltam „szárazbarát”

Nincs szerencsém a nőkkel. Minden középiskolás koromban kezdődött, amikor egy új lány érkezett az osztályunkba, én pedig teljesen belehabarodtam, pláne azután, hogy egy lájtos kertiparti végén puszival (!) köszöntünk el egymástól. Talán ebből is látszik, hogy mennyire voltak megalapozva az érzelmeim, de nem tudtam mit tenni, teljesen elvarázsolódtam. El is kezdtem neki udvarolni becsülettel, amit szemmel láthatóan élvezett, csak hát volt a dolognak egy apró szépséghibája: a barátja...

No de mit zavarjon ez engem, hiszen minket egymásnak teremtettek, nem igaz?! Hát nem... Egy idő után már nagyon szenvedtem, vele töltve a napokat a suliban, azzal a tudattal, hogy ő iskola után meg épp a barátjával találkozik. Szóval gondoltam all in, szerelmet vallok neki, vesztenivalóm úgy sincs. De volt. Ő ugyanis elutasított, viszont azt mondta, barátok még lehetünk. Ekkor azzal nyugtattam magam: ha a barátja maradok, és mindig ott vagyok, amikor szüksége van rám, egyszer még a szerelme is lehetek... BADARSÁG!

Persze ennek ellenére belementem. Ekkor pedig elölről kezdtük soha véget nem érő halálos táncunkat, amiben én tovább udvaroltam neki, de amikor túl közel kerültünk volna egymáshoz, megálljt parancsolt.

gy pedig újra belezuhantam az édes csapdába, azzal áltatva magam, hogy biztosan ő is érez irántam valamit, ha ennyire érdeklődik utánam... BADARSÁG #2!

Lényeg a lényeg, további évek teltek el, és egyszer csak azt vettem észre, hogy összejött egy osztálytársunkkal. MICSODA??? Hogy történhetett ez? Hiszen én voltam ott mindig mellette, amikor szüksége volt valakire, tudta rólam, hogy mit érzek iránta, stb.. Hogy jött most képbe ez a srác? Egyszerű: ő nem csinált magából inast. Mert lássuk be, én lényegében érzelmi inas voltam, lelki szemetesláda, vagy ahogy drága pajtásom oly találóan megfogalmazta: „szárazbarát".

4 évbe tellett, mire felismertem ezt, addig más lányra rá sem néztem, annyira szerelmes voltam, de aztán végleg leálltam az udvarlással. A sors fintora, hogy az utolsó osztálykiránduláson több hónapos nemtörődömséggel többet értem el nála, mint a sok éves udvarlással: volt egy szájra puszi. Mit meg nem tettem volna ezért korábban! Ezzel viszont teljesen lezártnak tekintettem a dolgot, és bizakodva, nyitott szívvel tekintettem a jövőre.

Mit csinál ezek után egy „érett", értelmes 18 éves srác? Tanulva az esetből, soha többé nem hagyja, hogy ilyesmi előforduljon vele. De azt senki sem állította, hogy én értelmes srác voltam...
Történt ugyanis, hogy pár évvel később el kezdtem chatelni egy gyönyörű lánnyal, aki arra az egyetemre járt, ahol én végeztem, csak egy-két évfolyammal alám. Szó szót követett, kb. minden nap chateltünk, és egyszer csak elhívott egy egyetemi buliba, amire naná hogy elmentem!
Varázslatos éjszaka volt, én újra szerelmes lettem, beszélgettünk, jól éreztük magunkat, nevettünk, táncoltunk, klappolt minden. A buli után hazakísértem, már épp búcsúzkodtunk, amikor megkérdeztem a ház előtt, hogy amúgy kivel laksz itt? „A barátommal". Mintha tőrt döftek volna a szívembe, majdnem összeestem, de tartottam magam, elköszöntünk egymástól, és szomorúan hazaindultam. Na itt kellett volna azt mondani magamnak, hogy MEGÁLLJ!

De helyette arra gondoltam, hátha már a kapcsolat végén vannak, és én lehetek a katalizátor, már csak azért is, mert még aznap este írt, hogy rendben hazaértem-e. Ha este a barátja mellett fekszik, és nekem ír, az csak jelent valamit, NEM IGAZ?! Jelentett bizony, méghozzá azt, hogy én újra intenzív udvarlásba kezdtem, többször találkoztunk is, tetszett neki a dolog, én viszont egyre jobban szenvedtem a tudattól, hogy velem is lehetne, de inkább a barátjával van. Megoldás: szerelmet kell vallani! NEM, NEM EZ A JÓ MEGOLDÁS. Ismét lepattantam, 1 év a kukába.

Aztán szerelmet vallottam, kikosaraztak, próbáltam eltávolodni, de végül újra udvarolni kezdtem.
Összesen tizenegy év ment el így az életemből, 11 év működő kapcsolat nélkül. Na ezt nevezem én önsorsrontásnak! Úgyhogy jobbreményű férfitársaimnak üzenem: ne fussatok olyan szekér után, ami úgysem fog felvenni. A hölgyeknek pedig azt, ha van hozzám hasonló félnótás az életükben, akkor ne játsszanak vele, ne igényeljék a figyelmét, mert ő többet szeretne. És sosem fogja megkapni.

Nyitókép:Shutterstock