Féltem, de elkísértelek a halál küszöbéig...

December 31. volt, délelőtt borongós, hűvös idő. Ezen a napon tudtam meg, hogy áttétes daganata van annak az embernek, akit apám helyett apámnak tekintettem. Ő volt mellettem a bajban, ha sírtam, hozzá futottam elsőként. Órákon keresztül képes volt a történeteivel elkápráztatni és megnevettetni.

Tiszta szívből örült a legapróbb sikeremnek is, és a kudarcaimat is velem együtt élte át, a teljes empátia képességével felvértezve. Óvott, féltett, olykor magamtól is. Bölcs tanácsainak mai napig nincs párja.
Még aznap délután behívott a kezelőorvosa, és tájékoztatott a részletekről. Az áttétek okozták a fizikai leépülést, és ezt az elviselhetetlen fájdalmat. A CT előtt a daganatot sem vették észre, nemhogy az áttéteket.

"Órái, esetleg napjai vannak hátra" - így fogalmazott a doki. Erre való tekintettel engedélyezték, hogy állandóan ott tartózkodjunk. 8-10 órás váltásban voltunk mellette. A legnagyobb félelme mindig az volt, hogy meg fog halni. Egy pillanatra sem akartuk egyedül hagyni, mert tudtunk erről...

Gyenge voltam, gyáva, és féltem. Tudtam, hogy hamarosan elmegy, de nem mertem a szemébe mondani. Csak sírni voltam képes. Nem akartam felfogni, nem akartam hinni az orvosnak. Képtelenségnek tartottam az egészet. Figyeltem őt, vártam, és közben agyamba tódultak az emlékek.
Amikor végül megtudta, hogy közeledik a halál, ismét mellé telepedtem, és megkérdeztem, hogy van. Rám emelte tekintetét, és azt felelte: "Zuhanok." Percekig némán ültem, a könnyeimmel küszködve, végül annyit tudtam mondani:

- Öcsi, szeretlek!

- Hmm. Tényleg?

Ezután már nem igazán tudtam vele kommunikálni. "Májkómába" esett. Fájdalmai már nem voltak, aludt. Vigyáztunk rá, mellette voltunk, a betegágyát csak fáradt, elgémberedett végtagjaink megnyújtóztatása miatt hagytuk el. Napokat töltöttünk el így, várakozással és reménnyel.

Azon az estén felcsillant egy apró szikra, a szívünkben fény gyúlt, bíztunk. Jobban lett, és nem tudtuk, hogy a vég már az ajtón kopogtat. Jól érezte magát, haza akart jönni. Kommunikált velünk, hallgatta, amit beszélünk, és reagált rá. Hihetetlen volt. Egy idő után aztán elcsendesedett, megnyugodott. Elaludt. Nagyon rossz érzés kerített hatalmába. Simogattuk, takargattuk, mert jéghideg volt a lába. Hajnal 5 volt, amikor sírva telefonáltam a bátyámnak, hogy induljon. Hamar megérkezett, és ekkor csendben figyeltünk tovább.

Egyre halkabban vette a levegőt. Lassan. Majd az is abbamaradt, és végül már csak egy sóhaj hagyta el a száját. Mind a hárman egyszerre kezdtünk el sírni, zokogni. Ráztuk, szólongattuk, de nem reagált többé. Ekkor kiküldtek minket a kórteremből. Ellenőrzés után átvitték a kegyeleti szobába, és csak kis idő múlva mehettünk be. Ameddig csak lehetett, vele akartunk lenni. Ott feküdt, letakarva. Annyira aprónak tűnt az a test, ami egykor támaszt nyújtott a lelkemnek, és az a váll, ahol sírtam, mikor szenvedtem!

Most is sírok. Hiányzol! Eszméletlenül hiányzol! Bár itt lennél még mellettünk! Könnyebb lenne minden. Gyakran eszembe jutnak a szavaid, a mozdulataid, a nevetésed és a történeteid, tanácsaid. Kérlek vigyázz ránk fentről, és halld szavainkat! Szeretlek.

Nyitókép: Shutterstock