Csak rajtad áll, mersz-e élni az élet kínálta lehetőségekkel!

A gömbben egyébként van elég helyem, kényelmesen mozgok, a légüres tér biztonsággal, kiszámíthatósággal, megszokottsággal telített. Van, hogy jól érzem magam, van, hogy aggódom, van, hogy tervezek, van, hogy nem. Van, hogy szorongok, van, hogy nem - mint minden egészséges felnőtt ember. Minden, amit átéltem és számomra már ismert, bekerül a gömbömbe, így biztonsággal tölt el, és otthonosan mozgom benne. Hozzám nőtt, a részem lett.

Egy napon aztán kopognak a gömbömön - üveg hangja van, de én pont háttal állok. Megfordulok, megkérdezem, ki az és miért jött. Azt feleli mosolyogva: "Én vagyok a Lehetőség, és az a dolgom, hogy ismeretlenekhez kopogtassak."

Vívódásomat ő is látja, és azt mondja: "Szívesen bejönnék, de sajnos nem férek be." Viszont valóban meginna velem egy kávét, ha kimennék hozzá. Nem is tudom, mit mondjak, elbizonytalanodom. De végül is, miért ne mehetnék ki? Tényleg olyan kedves figura és biztosan messziről jött.

Kimegyek. Beszélgetni kezdünk. Különben tetszik, ahogy beszél, bár én semmit sem ismerek azokból, amiket mond - így aztán csak hallgatom. Minél tovább hallgatom, annál kíváncsibbá tesz. Sokszor használja a "Kipróbáltad már? Éltél már át/Éreztél már olyat, hogy...? Szeretnéd megismerni?" kifejezéseket. A válaszom minden ilyen kérdésére az, hogy "Nem, még nem éltem át. Nem, nem próbáltam még ki. Igen, azt hiszem, szeretném megismerni." Mindeközben úgy érzem, egyre jobban félek.

A gömböm nincs messze tőlem, akár vissza is szaladhatnék. De ha visszaszaladnék, itt hagynám egyedül szegény Lehetőséget. Mondjuk, ha végiggondolom, neki biztosan nem jelentene gondot, mert utána bekopoghat máshoz. Azon gondolkodom: mit akar tőlem ez figura egyáltalán? Vajon bántani akar engem? Á nem, azt nem hiszem. Úgy döntök: na jó, legyen akkor úgy, hogy ha esetleg mégis bántani akar, akkor majd gyorsan visszaszaladok a gömbömbe.

Ijesztő, mert sosem éltem át, amiket mesél. Ijesztő, mert nem mozgok otthonosan a témáiban, mert kiszámíthatatlan. De jó lenne, ha valakit meg tudnék kérdezni, hogy igazat mond-e nekem a Lehetőség! Bízzak meg benne? Egy idegenben?!

Majd rájövök: magamban kell bíznom. Hiszen nekem kell eldöntenem, hogy ki merek-e kecmeregni az üveggömbből, és adok-e esélyt azoknak a dolgoknak, amikről a Lehetőség olyan meggyőzően beszélt. Be akarom és tudom ezeket a dolgokat engedni, építeni az életembe, hogy aztán a részemmé válhassanak? Dönthetek úgy is, hogy nem adok esélyt a Lehetőségnek, mert bármennyire is szimpatikus figura, erősebb a félelmem. És csak a távolból figyelek, néha irigykedve, néha kényelemben, néha jó érzésekkel és néha szorongva.

Bárhogyan is döntök, mindenképpen megváltozik az életem. A kérdés csak annyi, hogy mi a jobb: ha a Lehetőség miatt változom, vagy ha azért, mert a kiszámíthatatlanságra, a bizonytalanságra és a félelemre hivatkozva elküldöm őt. Ezt a nagyon is szimpatikus figurát, aki egyébként életem végéig visszajár majd és néha-néha bekopog.

Nyitókép: Shutterstock