Azt hittem, én vagyok a legboldogabb szingli a világon

Máskor inkább sportcipőt húzok – gondolom, bár tudom, hogy Endre jobban kedveli, ha nőiesen öltözködöm, na de azért egy repülős út ilyen cipőben... - Csinálja utánam! A gondolatra felnevetek. Hova is megyünk legközelebb? Azt hiszem, Dubaiba január közepén.

Előveszem a kis bőrkötéses naptáramat és belelapozok. Az Endrével közös programokat már hetekkel előre beírtam, szépen sorban, lila színnel. Rend a lelke mindennek. A kapcsolatunknak is. Itt nincs helye kósza randevúknak, spontán ötleteknek, szépen havi bontásban terv szerint haladunk. Vacsorák, utazások, együtt töltött éjszakák. Nem könnyű egy házas üzletember időrendjéhez igazodni.

Lehetnék csalódott vagy mérges, hogy nincs több ideje rám, de nekem ez pont így jó. Sosem akartam feleség lenni. Reggel elmenni dolgozni, este hulla fáradtan hazavánszorogni, beállni a konyhába, vacsorát főzni, szennyes gatyát mosni, gyerekeket terelgetni, takarítani, aztán bezuhanni az ágyba és másnap kezdeni mindent elölről. Fenét! Nekem ez nem kell!

Nekem ez kell! Körülnézek és elégedett vagyok azzal, amit látok. A tágas háromszobás lakással, a budai panorámával, a kristálycsillárral, a drága bútorokkal, a tisztasággal, amiért a takarítónő dolgozik. Azzal, hogy reggel nem munkába indulok, hanem a személyi edzőmhöz, a manikűrösömhöz vagy a fodrászhoz. Hetente kétszer pedig Endre jön, akivel igazán jól mulatok. Ő nem egy pohos öregember, aki kitart engem és akinek láttán felfordulna a gyomrom. Endre sármos, sportos, okos... és hát nős... De jobb is így, mert emiatt nekem csak a szórakozás jut.

A külföldi kiruccanások, a drága, ajándékba kapott ékszerek, a luxuslakás. A többit átengedem a feleségének. Az összes félelmet, aggodalmat, veszekedést, megkeseredettséget. Mi sosem veszekszünk Endrével, hozzám kikapcsolódni jár. Jól érezzük magunkat együtt és nekem ennyi éppen elég. Vagy mégsem?

De a szabadságnak ára is van

Belenézek az aranykeretes tükörbe. A frizurám tökéletes, a sminkem makulátlan, a körmeim mindig frissen manikűrözöttek és a ruháim a legújabb divatot tükrözik. Boldog vagyok! – mondom ki hangosan és határozottan, aztán a feldíszített karácsonyfára téved a tekintetem. A bejárónőmnek meghagytam, hogy mire hazaérek az utazásból, álljon a nappali közepén az arannyal és rózsaszínnek díszített, hatalmas fenyőfa. Csodaszép! A kristálydíszeken szikrázva csillan meg a lámpa fénye.

A barátaim pedig karácsonyozni fognak. Endre úgyszintén a feleségével és a gyerekeivel tölti az ünnepeket, legközelebb majd január első hetében látom, amikor Dubaiba repülünk. Leülök a kanapéra és nézem a karácsonyfámat. Egyáltalán minek állíttattam fel? Senki nem fogja látni, én meg itt ülök majd előtte magányosan napokon keresztül. Még egy nyamvadt üzenetet sem küldhetek Endrének, aki a két fiával fog a játszani, a rokonságot látogatni és szilveszteri bulit tartani a barátokkal... meg a feleségével.

Ahogyan arra sem, hogy bár heti kétszer itt alszik Endre és havi szinten járunk külföldre, ám színházba, kiállításra, nyilvánosan vacsorázni sosem mehetünk együtt itthon. Egyszer összefutottunk egy étterem megnyitóján, ahova a feleségével érkezett. Ott álltunk egymással szemközt, ő a neje oldalán és hidegen kezet ráztunk, miközben bemutattak minket egymásnak. Mintha előző éjjel nem is szeretkeztünk volna vadul a zuhany alatt... Vajon a feleségével is lefekszik? – villan be a gondolat. -

Elég legyen! Ezt akartad! – szólok magamra fennhangon. – Te nem akartál feleség lenni, nem akartál családot, gyereket... te csak szórakozni akarsz, semmi több!

Vagy mégsem? – kérdi tőlem legbelül egy halk hang, én pedig könnyes szemmel bámulom a kristályokkal díszített karácsonyfát, miközben a lelkem legmélyén pontosan tudom a kérdésre a választ.

A történetet Szépvölgyi Izabella jegyezte le

Nyitókép: Shutterstock