Addig halogattam a szerelmi vallomásom, amíg kifutottunk az időből...

Magam elé veszem. A sorok végéhez érve már nem tudom kordában tartani a szívemet. Más érzés csak hallani, és más orvosként, barátként tudni róla, látni a bizonyítékot.

- Megtaláljuk a kiutat. Nem hagyom elveszíteni. Mert még...

- Tudom, hogy mit fogadtam meg - jelentem ki, mintha magamat emlékeztetném.

- Hétfőn megmondom.

~

- Szia, Áron.

- Szia, Mel. Nem szeretném, ha megijednél, de jobbnak láttam, ha értesítelek.

Évek óta ismerjük egymást, de a mostani hangszíne egészen más. Van benne valami, amit képtelen vagyok behatárolni, így csak a megérzéseimre hagyatkozom.

- Megkaptuk a további vizsgálatok eredményeit... - nem tudja befejezni, mert azonnal közbevágok:

- Súlyosbodott.

Nesztelenség a válasz.

- Áron? - kétségbeesetten kérdezem.

- Ne haragudj. Nem tudtam, hogy mondjam el... - keresi a szavakat.

Valószínűleg ő is ugyanolyan zavarodott, mint én. Nem szeretném, hogy miattam omoljon össze vasárnap éjszaka. Egy erős, karakán jellem, de belül törékeny és érzékeny, mint bárki más.

- Minden rendbe jön, Áron! Hétfőn találkozunk és mindent átbeszélünk.

- Rendben van. Ha bármi gond van, vagy csak beszélgetni szeretnél, hívj!

- Áron!

- Mel?

- Nagyon sokat jelent, hogy értesítesz, hogy legyen időm felkészülni, és ne akkor csattanjon rajtam váratlanul.

- Küzdeni fogok érted. Megmentelek, nem hagylak magadra.

Elnémulok. Mellette lennék, hogy köszönetet mondjak neki és talán mást is. De sem az idő, sem a helyszín nem megfelelő. Sajnálattal kell tudomásul vennem, hogy az ágyamon maradok, több utcával távolabb tőle.

~

Tehetetlennek érzem magam. Csak halvány sejtésem van, hogyan is érezheti magát.

- Mel?

Halk szipogást hallok. Lelkem mélyén menten elrohannék hozzá, hogy átölelhessem és vele lehessek.

- Jól vagyok. Köszönöm, Áron.

- Jó éjt, Melody. Sze...

- Neked is. Szia - azzal leteszi.

Kavarognak a gondolataim: félek a hétfőtől, de örülök is.

~

- Melody, egyenesen szeretném közölni. Amit tehetünk, hogy holnap elviszünk az egyik kollégámhoz. Melletted leszünk, ameddig a kezelés tart - fejezi be Jack.

Megérzem a mellettem ülő testvére ujjait a csuklómra fonódni, ami megmagyarázhatatlan erővel tölt el. Az orvosomra nézek.

- Ez azt jelenti, hogy teljesen meggyógyulhatok?

- Nagy valószínűséggel igen - bólint.

Először érzem, hogy kaptam egy újabb esélyt az életre és arra is, hogy élhessek minden eddig elhalasztott lehetőséggel.

- Nagyon köszönöm - állok fel a székről.

~

- Tényleg köszönöm, amit értem teszel, tesztek. Kimondhatatlanul hálás vagyok érte.

- Nem kell, Melody. Ez a munkánk - feleli Áron.

- Tudom. Rád gondoltam. Még senki sem törődött így velem, és ez kissé szokatlan számomra - hablatyolok össze-vissza.

- Mel! Tudom, nem a megfelelő pillanat, de szeretném elmondani, hogy nagyon sokat jelentesz nekem, és sze...

Már nem hallom. Elvesztem az egyensúlyomat, a földre zuhanok. Utolsó gondolatom, hogy nem lesz több alkalmam beismerni neki, hogy mennyire szeretem.

~

A karjaimba omlik. Felemelem, és rohanok a műtőbe.

- Jack!

Heves szívdobogás közepette teszem le az ágyba.

- Innentől már átvesszük, Áron! Most menj, majd ha végeztünk, megyek - tessékel ki. Percek telnek el, míg rászánom magam, hogy visszavánszorogjak az irodába.

~

- Áron!

- Jack? - eszmélek fel a hangjára.

- Áron, mindent megpróbáltunk... Nem tudtuk megmenteni - fejezi be a mondatot.

Ólomnehéz súllyal nehezedik rám a lelkemet facsaró érzés. Ahogy helyet foglalok, a szorítás nem hagy alább. Önkéntelenül behunyom a szemem. Ezrével tódulnak elém az együtt töltött percek emlékei. Magam előtt látom a csillogó, sötétbarna szemét, fülemben szinte hallom a nevetését. Mardos a tudat, hogy már nem lesz mellettem. Nem fogom hallani többet a hangját. És már nem vallhatom be neki, hogy beleszerettem, mikor belépett a kórházi szobám ajtaján azt sejtve, hogy Jack vagyok. Az eltelt fél év alatt számtalan alkalmam lett volna, de mindannyiszor elmulasztottam.

Székely Juni novellája

Nyitókép: Shutterstock