A "se veled, se nélküled" kapcsolat dinamikája

Néha egy-egy szakítás olyan, mintha kiszakadna belőlünk a lelkünk egy darabkája. Másokon meg úgy lépünk tovább, mintha mi sem történt volna. Van olyan is, ami ugyan nagyon fáj, de pontosan látjuk az ok-okozati összefüggéseket, értjük, hogy ki, mit, hol rontott el, és ezért képesek vagyunk békésen meggyászolni az együtt töltött időt.

Vajon mi állhat amögött, hogy kit mennyire nehéz elengedni? Nem tudom pontosan, de a barátnőimmel sokszor elemeztük már ezt a témát, és abban mind egyetértünk: nem igaz az, hogy minél hosszabb egy kapcsolat, annál nehezebb túltenni magunkat rajta. Megfigyeléseim szerint azt a legnehezebb elengedni, akit nem kaptunk meg igazán.

Még akkor is sikerül elcsábítania, ha valahol mélyen érezzük: nem igazán akarjuk, vagy nem annyira vonz az illető. Mindig a kiszemeltnek kedves a randiprogram, a kedvenc helyedre hív el, és temérdek bókkal vesz le a lábadról. Gyakoriak az ajándékok, és soha nem sértődik meg a visszautasításon. Lazán és kedvesen kezeli azt is, ha kosarat kap, majd később, egy óvatlan pillanatban újra próbálkozik - mindaddig, míg végül sikerrel jár.

Aztán ahogy telik az idő, néhány ágybabújás után már elmaradnak a közös programok, de azért továbbra is érezteti, hogy kellesz neki. Egy ponton túl azonban nem lehet hozzá közelebb kerülni. Ugyanakkor, amint távolodni próbálnánk, fejvesztve és minden falat megmozgatva igyekszik megtartani bennünket. És itt kezdődnek a bonyodalmak, hiszen ez a viselkedés annyira összezavar, hogy egyszerűen nem tudunk mit kezdeni vele.

A kezdeti harmóniát és könnyedséget szép lassan leváltja az érzés, hogy mindenáron meg akarjuk fejteni az illetőt. Heves viták, nagy és mély beszélgetések, majd intenzív kibékülések következnek. Mivel a kapcsolat a drámából és az intenzitásból táplálkozik, kialakul bennünk az a hamis kép, hogy ez az ember igazán különleges, és azonnal úgy érezzük: ilyen még egyszer nem lesz az életben.

Érdemes ilyenkor egyet hátralépni és kívülállóként nézni a viszonyra. Ezt persze nagyon nehéz megtenni. Sajnos mi, nők, hajlamosak vagyunk magunkat hibáztatni egy-egy kapcsolat sikertelenségéért. Főleg akkor, ha semmiféle racionális okot nem találunk rá, hogy miért nem működik a dolog. Pedig sokszor nem is velünk van a probléma.

A kötelékfóbia manapság szinte népbetegség. Intimitásra, érintésre és szeretetre mindenkinek szüksége van, és mivel ezeket egyre könnyebb "beszerezni", látszólag nincs is szükség valódi kötődésre. És itt a látszólagon van a hangsúly. Ugyanis sokan azt hiszik, hogy nagyon jól elvannak egyedül, vagy egy laza kapcsolatban.

Azonban mégis hatalmas űr tátong bennük - ráadásul ezt legtöbbször fel sem ismerik. Van bennük egy érzés, hogy kell valaki melléjük, ugyanakkor egy idő után idegesíteni kezdi őket a partnerük közelsége. Így alakul ki a "se veled, se nélküled" kapcsolat, amit épp annyira megszenvedhetünk, mint amennyire élvezhetünk. A szerelem ilyenkor hatalmas lánggal ég, de nagyon nagy amplitúdóval húz le a mélybe, ráadásul a legtöbbször a semmiért.

Ezekben a helyzetekben tisztában kell lenni a saját tűrőképességünkkel. Az élet ilyen partnerrel sem lehetetlen, csak nagyon nehéz. A probléma megoldható, kezelhető, és együtt is lehet élni vele, a kérdés csak az, hogy megéri-e.

Nyitókép: Shutterstock