1000 magányos este után robbantál be az életembe...

Fura szituáció volt, mintha kívülről láttam volna magam. Én elvonulni érkeztem közéjük. Sikerült egy olyan sarkot választanom, ahol nem volt átmenő forgalom, nyugodtan élvezhettem az ízek harmóniáját és figyelhettem az embereket.

Ahogy a boldog párokat, csivitelő fiatalokat néztem, belém hasított a felismerés: túl régóta vagyok egyedül. Idejét se tudom, mikor építettem a saját elefántcsonttornyomat, de az elmúlt években már senki sem próbált áttörni a falakon. Pedig mások szerint kedves, jó humorú és csinos vagyok, akivel még beszélgetni is lehet, így sosem értik, miért vagyok még mindig egyedül.

Különleges este volt. Úgy gondoltam, a hosszú munkával teli hetek után, ha már pihenni nem jutok el, legalább a kultúra oltárán áldozom. Kedvenc szerzőm frissen megjelent könyve lapult a táskámban, izgatottan vettem át a könyvesboltban. Nem itt akartam olvasni, képtelenség lett volna a zajban és a sűrűn cserélődő embermassza közepette. Egyszerűen csak felvillanyozott a tudat, hogy nálam van. Meg az előttem álló este is. Népes társasággal színházba készültem, de valahogy úgy alakult, hogy senki nem ért rá csacsogni az előadás előtt. Így magamra maradtam a gondolataimmal.

És ekkor megláttam őt. Gyönyörű mosolyát épp a társaságában lévő egyik nőre villantotta, én pedig azonnal elaléltam. Magas volt, barna, éjfekete szemekkel. Nem tudtam levenni róla a pillantásomat és azt találgattam, vajon milyen kapcsolatban van a három hölggyel. Itták a szavait, ő mégsem élt ezzel vissza, csak lelkesen magyarázott nekik. Idősebb volt tőlük, öltözködésük és viselkedésük alapján talán irodán kívüli meetinget tartottak, vagy valamilyen termékről cseréltek eszmét.

Nem hallottam őket, egyszerűen csak belefeledkeztem a mozdulataik megfigyelésébe és a férfi mosolyába. Már éppen vissza akartam bújni a csigaházamba, amikor valamin felkacagtak. Nem tudtam nem odanézni. Találkozott a tekintetünk. Szégyenlősen kaptam el az enyémet, idejét se tudom, mikor flörtöltem utoljára. Sose volt az erősségem, szerintem most is elpirultam... Gondosan tanulmányoztam a vacsorámat, és nem mertem felnézni, de aztán győzött a kíváncsiság.

Újra összeakadt a pillantásunk. Az övé tele volt melegséggel, úgy éreztem, simogat vele. A mosolya már nekem szólt, ami zavarba hozott. "Biztosan elkenődött a sminkem." Gyorsan előkotortam a kistükrömet és boldogan állapítottam meg, hogy makulátlan a make up-om.

Az égvilágon semmi nem történt, én mégis azt kívántam, bárcsak maradnának, vagy megállhatna az idő. De sajnos egyik sem történt. Lassan távozni készültek. Átfutott az agyamon, hogy ez csak egy szép pillanat volt, ami hosszú idő után megmelengette a szívemet. Nem kell nagyobb jelentőséget tulajdonítani neki, mint ami valójában. Egy kedves mosoly egy sármos férfitól, és ennyi.

Már épp újra elmerültem volna a gondolataimban, mikor egy árnyék állt meg az asztalnál. Csak a pincér volt, kitakarva előlem a távozó társaságot. Intettem neki, hogy nincs szükségem semmire, és a tányéromba bámultam. Idegesítő volt, hogy nem ment odébb, de tüntetőleg nem néztem fel, ha már elszúrta a látványt. Végül egy mélyen zengő baritonra pillantottam fel.

Lányos zavaromban reagálni se tudtam, mire összeszedtem magam, már csak a hátát láttam. Azóta néhány nap eltelt - és most a névjegykártyával a kezemben izgatottan hallgatom a telefon kicsengését. Egy, kettő, három...

- Kovács Dániel vagyok - szól bele a varázslatos hang a telefonba.

Nyitókép: Shutterstock