Rossz anya vagyok, mert akaratos a lányom?

Kiscsoportként 4 gyermek képe díszelgett ott. Három "rendben" egymás mellett, míg a negyedik ezektől elkülönülve, a többieké felett. A dadus aztán elmesélte, hogy Babám kikönyörögte, hogy az övé ne legyen azokkal együtt, neki önálló, külön hely kell!

Ez egy meghatározó pillanat volt akkor, amire a mai napig jól emlékszem. Ugyanis ekkor jöttem rá, hogy a géneket nem lehet letagadni, és itt bukott meg az az elmélet is számomra, hogy minden nevelés kérdése. Sokat foglalkozom vele, ahogy egyetlen gyerekként a családban mindenki más is. És egészen eddig az ominózus pillanatig úgy is tűnt, hogy olyan kis cuki gyerek, mint az összes többi...

Aztán folytatódott azzal, hogy még nem volt három éves, amikor az oviban sétálni mentek, őt pedig ott felejtették, mert elbújt. A "Miért tetted?" kérdésre adott válaszával tulajdonképpen nem lehetett vitába szállni: ő nem akart menni hidegben sétálni, és egyébként sem volt kedve.

Én soha nem dolgoztam három műszakban. Nem azért, mert ezzel bármi probléma lenne, egyszerűen csak nem bírnám elviselni azt az állandó kötöttséget, amit ez hoz magával. Az apja vezető pozícióban van. Akkor kérdem én: a gyereket cseszegessem azért, mert van egy olyan akarata, amit öt évesen uram bocsá' esetenként nem tud megfelelően kezelni?

De én cseszegetem... Néha már én érzem szarul magam ettől, és bizony elég kellemetlen tud lenni, amikor például a fogorvosának előadja: az ő anyja a legparancsolgatósabb anyuka kerek e Földön. Mert ő még nem tudja azt, hogy nem letörni akarom az akaratát, pusztán némi finom hangolásra ösztönözni - ami van, amikor sikerül, van, amikor nem.

Egyre inkább kezd kibukni, hogy az idősebbekkel érzi jól magát. Folyamatosan olyan információkra van szüksége, amit ő még nem tud, tanulni akar, "kalandokat felfedezni" - ahogy ő fogalmaz. A kicsikkel gyakran nem tud mit kezdeni, untatják, és a szellemi fölényét kihasználva utasítgatja őket. Én ennek már nem tulajdonítok jelentőséget, hiába papolok neki, semmi haszna.

Ám én azt gondolom, sok szülő, akiknek több gyereke van, nincs tisztában azzal, milyen egyet nevelni. Ők igen hamar elfelejtik azt a pár évet, amikor a kis porontyuk csak egyedül volt. Amikor minden figyelem, szeretet csak rá irányult. Ha anyu résen is volt, és a gyerek nem kapott meg mindent, amit csak akar, becsúszásnak bizony ott voltak például a nagyszülők, akik egyetlen unokájuknak azonnal ugrottak.

Amikor egyszer éppen megőrült, és egy szülőtől azt kellett hallgatnom, hogy a nevelés ugye... a nevelés... tudjátok, akkor én arra gondoltam: szerintem térjünk vissza erre húsz vagy harminc év múlva! Mert amíg a hajléktalannak szó nélkül odaadná az utolsó kiflijét, amíg minden árva gyereket, kutyát, macskát befogadna, amíg élete terve, hogy a cirkuszból kiszabadítsa az állatokat, addig én úgy gondolom, hisztik ide vagy oda, az alap értékrendje rendben van.

Sőt, már most jobban, mint sok millió embernek ezen a Földön. Így egye fene, a hülyeségeit lenyelem, csiszolunk rajta, és talán csak rendes ember lesz belőle, még annak ellenére is, hogy csak az én gyerekem nem hibátlan.

Nyitókép: Shutterstock