Közös emlékek, amiktől a szakítás sem tud megszabadítani...

Amikor a másik a legjobb hallgatóság, és az ő szavainak van a legszebb csengése. Mindig is irigykedve néztem azokra, akik fiatalon megtalálták azt az embert, aki mellett minden pont úgy történt, ahogy kellett. Aki mindent adott, és nem vett el annyit, amennyi már halálos csapást képes mérni a kapcsolatra. Egy ideig minden embernél hittem abban, hogy talán ő lesz az, aki örökre ott marad az életemben. Ám iszonyú könnyen váltak "akárkivé", egyszerűen váltak egyszínűvé - én pedig egyre jobban vágytam a színek és az érzések ezernyi árnyalatára. Magamba akartam szippantani őket, telítődni az élet szépségével.

Mind ugyanolyanok voltak, mégis annyira mások. Máshol, más időkben törtek meg, és máshol, újabb helyeket találva váltak fantommá. Az emlékük - mint a szellemek - még követtek egy kis ideig, majd amikor képes voltam továbblépni, eltűntek. Ám van egy dal, amit ha meghallok, nagy bajban vagyok. Sosem akartam ilyen közös emléket senkivel, mert így könnyebb volt elengedni a kezüket. Vannak viszont az életben olyan helyzetek, amik elől nem lehet menekülni.

Annyira akartalak, hogy bárkivé átvarázsoltalak a képzeletemben. Annyi arcod és személyiséged volt, amennyit csak megálmodtam neked. A csodás pillanatokat csak a valóság kegyetlen és rideg őszintesége volt képes kettészakítani. Azok az emberek pedig, akik végignézték, hogy másnak hiszlek, másnak álmodlak, féltő szavakkal kérleltek: ne tovább!

Aztán jött a keserű számolgatás: mennyi idő, mire újra eltűnsz? Mennyi időbe fog telni, mire újra túljutok rajtad? Mennyi idő kell majd, hogy megint elém sodorjon az élet, és vihart kavarva ismét szétszedd a világomat? Ha megéreztem az illatodat a levegőben, a félelem hűvös keze nyomta a mellkasom.

Szavakat dobálva éljük túl a perceket, amiket együtt töltünk, hogy az éjszaka megadjon mindent, a reggel pedig üresen találjon minket. Talán én is ott szerepelek az egyik álmodban, és talán úgy érzed: én szórok konfettit a te pillanataidba. Talán emlékszel majd a mondatokra, amikkel sebeket ejtettél rajtam, hogy aztán mohón élvezd a bájaimat, mint egy kisgyerek, bocsánatkérés nélkül. Amikor úgy szorítottál magadhoz, mintha félnél a démonoktól, melyeket magadban hurcolsz.

Aztán minden csendes lesz és értelmét veszti, ahogy vége a dalnak. Itt hagy valamit bennem maga után, amitől képtelen vagyok gondolkozni, és úgy érzem, megáll az idő. Minden alkalom egy ördögi kör, mintha sosem lenne vége. Tudom, hogy ezen már az ég sem segíthet, látom, hogyan fog végződni, és érzem, milyen esendő vagyok. Mert még mindig abban reménykedem minden erőmmel, hogy hátha egyszer örökre velem maradsz majd.

Nyitókép: Shutterstock