Féltem az újabb csalódástól, ezért inkább eltoltalak magamtól

Annyira érdekesen működik az ember. Én világéletemben egy boldog párkapcsolatra vágytam, mégis rettegek tőle, hogy közel engedjek magamhoz valakit. Pedig soha semmi nem volt ennél fontosabb, semmit se akartam ennyire az életemben. Nagy akarásnak nyögés a vége és sok könny, legalábbis az én esetemben. Volt az a pont, amikor azt éreztem, kész, vége, a szerelmet és a párkapcsolatokat egyszerűen nem nekem találták ki. Ez a terület valamiért soha nem jött össze vagy nem úgy, ahogy én szerettem volna. Azt mondják, ha elengeded, megkapod. Én sokszor elengedtem, sokszor feladtam, mégsem kaptam meg és védekezésképpen elkezdtem vastag falakat húzni a szívem köré.

Amikor társkeresőn ismerkedsz, akkor tudod miről beszélek, amikor azt mondom, a személyes találkozások 90%-a csalódással végződik. Nem tetszik, nem olyan, amilyennek elképzeltem, én nem tetszem ésatöbbi. Azt hiszem, én őszintén elkezdtem rettegni a netes első randiktól. A hideg kirázott a gondolatra, hogy megint úgy megyek haza, hogy ez sem sikerült. De mivel ismerkedni „kell", ezért újra belevágtam. Ekkor ismertelek meg téged. Már a fényképed felkeltette a figyelmemet, amikor pedig rám írtál, rögtön megéreztem azt, hogy te más vagy, mint a többi.

Régen éreztem azt, hogy valaki igazán érdekel, régen keltette fel egy férfi így az érdeklődésemet, mint te. Nagyon kíváncsi voltam rád, ugyanakkor nagyon tartottam az első találkozótól, mi lesz, ha ebből sem lesz semmi. A találkozónk előtti este rosszul lettem. Nem baj, gondoltam holnapra úgyis elmúlik. De másnap se éreztem jól magam és amikor reggel rám írtál, hogy alig várod, hogy találkozzunk, én inkább lemondtam az esti randit. Egy szomorú smiley jött válaszként, én pedig dühös lettem, hogy ennyire közömbös és érzéketlen vagy. Másnap azért rákérdeztél, hogy vagyok és mikor találkozunk, de én elküldtelek a fenébe, amiért előző nap annyira nemtörődöm voltál.

Kiderült, hogy azt hitted, csak le akartalak rázni, bocsánatot kértél és elköszöntél. Én még puffogtam egy ideig magamban, aztán jött a felismerés, hogy úristen, én nem akarom, hogy ez így legyen, szeretnélek megismerni, szeretném megtapasztalni, vajon jól éreztem-e, hogy van köztünk valamiféle vibrálás. Nem akarlak úgy elveszíteni, hogy esélyt sem adtam magamnak arra, hogy megismerjelek. Félretettem a királynői egómat és rád írtam, hogy kezdjük újra, találkozzunk holnap. De neked nem volt jó a másnap és azóta sem hallottam felőled.

Ez már pár hete történt és azóta is gyakran eszembe jut, hogy mi lehetett volna, ha találkozunk... Nehezen bocsátom meg magamnak, hogy csírájában fojtottam el valamit, ami akár különleges is lehetett volna. Úgy érzem, hogy valójában a saját boldogságomat szabotáltam a félelmeim által. Persze a rosszullétem estére elmúlt, mintha én „csináltam" volna magamnak, hogy elkerüljem a csalódást és persze, vele együtt a találkozást is. És ha ez nem lett volna elég, még bunkó is voltam, így aztán tényleg mindent elkövettem azért, hogy ne akarj velem találkozni. Nagyon sajnálom, hogy így alakult. Most gyászolom a meg nem élt közös órákat, napokat és bízok abban, ha úgy kell lennie, kapok még egy esélyt az élettől, hogy megismerjelek.

Nyitókép: Shutterstock