Szeretnék ismerkedni, de félek az újabb csalódástól

Hazudhatnám magamnak azt, hogy én igazából nagyon jól elvagyok így egyedül is, de valójában félek újra nekivágni az ismerkedésnek. Nem, igazából rettegek tőle.

Én az az érzékeny típusú lány vagyok, aki hamar kiég ezeken a társkeresőkön. Általában 1 hónapig bírom, aztán menekülök minden ilyen platformról a sebeimet nyalogatva. Vastag bőr kell a Tinderhez és erős idegrendszer.

Nem csak az a baj, hogy a pasik szó nélkül lelépnek, szétválnak, nem írnak - sokszor az a flegmaság hoz le igazán az életről, ami a többi emberből árad. Amikor felregisztrálsz, még tele vagy reménnyel, hogy talán most megtalálod az igazit, aztán ahogy pörgeted a profilokat, egyre inkább szertefoszlik ez az illúzió. Talán még ennél is kiábrándítóbb, ha van egy matched az ideálisnak tűnő pasival, aki esetleg még rád is ír, de aztán tőmondatokban válaszol, nem kérdez semmit, és végül a beszélgetés teljes közönybe fullad.

Jönnek a sablonüzenetek, az unalmas kérdések, tizedjére is elmondod, mivel foglalkozol, mióta vagy egyedül és mit keresel ezen a társkeresőn. Nagy nehezen összejön egy randi és bumm, a pasi teljesen máshogy néz ki, mint a képeken, ott valahogy magasabbnak tűnt, és kevésbé kopasznak. Van persze olyan is, hogy szimpi, kedves és minden rendben van vele, de annyira nincs kémia, hogy az már fáj. Te meg már az első 5 percben azon agyalsz, minek áltattad magad azzal, hogy lehet ebből valami, hisz már a levelezésből is érezted, hogy nem illetek egymáshoz.

Az az igazság, hogy baromi nehéz eldönteni három fotóból, hogy akkor most tetszik-e az illető vagy sem. Volt már olyan párom, akit soha nem húztam volna jobbra a Tinderen, de találkoztam olyan férfival is, aki eszméletlenül jól nézett ki, mégse mozgatott meg egyáltalán. Igazából minden második pasival randiznom kellene, ha biztosra akarnék menni, mivel a kémia nem jön át egy társkeresőn sem. De hát kinek van erre ideje?

Persze nem csak ezzel van a baj. Valójában félek attól, hogy mi lesz, ha beleszeretek valakibe és kezdődik az érzelmi hullámvasút elölről.

Sokszor elgondolkozom azon, valójában mennyire kényelmes és biztonságos itthon lenni egész nap ebben a burokban, ahol nem sok inger éri az embert. Igaz, ha körbeveszed magad falakkal, nem csak a fájdalom, hanem a szeretet se ér el a szívedhez.

Azt mondják, el kell engednem a sok fájdalmat, amit elraktároztam a sok csalódásból az elmúlt évek alatt. A megértés és a megbocsátás az első lépcsőfoka ennek. Megérteni, miért történt mindez és mit tanulhattam belőle, majd megbocsátani magamnak és mindenkinek, aki fájdalmat okozott.

Az ismerkedésnek nem a sérelmekről kellene szólnia, hanem a tiszta lapról, mely során két idegen ember szép lassan megismeri egymást és közel kerül a másikhoz. Elfelejtve azt, hogy előtte ki, hogyan verte át, csalta meg, használta ki. Nem számít, hisz mindez elmúlt. Az az ember, aki ott áll előtted, már egy új ember, aki egy új esélyt érdemel.

Úgyhogy veszek pár mély levegőt és elhatározom, újra belevágok. Na jó, először megvárom, hogy be lehessen ülni egy kávézóba. Bár szeretek sétálni, nagyon hideg van odakint. Lehet, hogy azt is meg kellene várnom, hogy ne kelljen maszkot viselni. Lehet, hogy inkább nem is a Tinderen kellene ismerkednem? Na jó, elég ebből! Nem szabad hagynom, hogy a félelmeim irányítsák az életemet. Holnap felregisztrálok, ígérem...

Nyitókép: Shutterstock