Éveken át vártalak…

Aztán két éve, egy forró nyári napon azon kaptam magam, hogy percek óta bámulok egy profilképet, megrohan ezer emlék és akaratlanul is mosolygok. Hosszan tétovázok... Még mindig ugyanolyan jól néz ki. Ugyanaz a kisfiús sárm, a régi huncut mosoly. Írjak neki? Dehát hozzá nem lehet csak úgy közelíteni. Nem, ő semmilyen szempontból nem átlagos...

Rengeteg bennem a kérdőjel... Évek óta nem változtatta meg a fényképét, ez most jelent valamit? Nem is túl aktív a közösségi médiában. Ez talán nekem szólna? Milyen nagyképű már a gondolat is... A bizakodó énem egy perc erejéig működésbe lép, aztán, mint egy biztonsági kapcsoló, az agyam leállítja. Elhessegetem a gondolatot.

Eltelik egy bő hónap, és az internet az arcomba tolja azt is, hogy megváltozott a családi állapota, bár nem egyértelmű a státusza. Kezdjek reménykedni? De azok után, ahogy utoljára találkoztunk, mindig azt gondoltam, ő is érzi majd, hogy neki kellene megtenni az első lépést. Persze mindig tudtam róla, hogy ő egy rettentően büszke ember. Különben is, hogy írjak rá, ha van valakije? Aztán elindul a további gondolatfolyam. Vajon boldog? Talán már házas is? Egy lépésre vagyok attól, hogy megtegyem, aztán akaratom ellenére, hirtelen előtörnek belőlem a könnyek, és megkérdezem magamtól: képes vagyok újra átélni azt a fájdalmat, amit az elvesztésekor éreztem? Vagy csak felszakítaná a sebeket?

Alig tudok megnyugodni, még napokkal később is ezen gondolkozom. Sokáig hezitálok, aztán belémhasít a felismerés: minek áltatom magam, szálljunk már le a földre... Elvégre az élet nem egy lányregény, amelyekben olyan szerelmek története íródik, ami nem ismer teret, időt vagy bármilyen akadályt. Senki nem vár valakire hosszú éveken keresztül. Ja, de. Én.

Nagyon rég volt már, hogy az útjaink különváltak, de mindig, minden évben eszembejutott azokon a napokon. A szülinapján, a névnapján, az évfordulónkon, azon a napon, amikor először találkoztunk, és amikor szakítottunk. Máig megvan az összes üzenete, amiket régen írt nekem. Egyetemista koromban egy egészségügi probléma miatt elég kellemetlen orvosi vizsgálatokra kellett járnom, amiktől már előre görcsben volt a gyomrom. Senki és semmi nem tudta elterelni a gondolataim, nemhogy megnyugtatni, csak egy dolog: a vizsgálatok előtt, a váróban ülve a régi üzeneteit olvastam újra és újra, századszor is. Ez volt az egyetlen dolog, ami erőt adott.

Ha annak idején együttmaradunk, szerettem volna vele közösen megélni a felnőttkor kezdetét is: az egyetemista éveket, aztán ahogy munkába állunk és elkezdjük építeni a jövőnk. Sajnos az ország két különböző pontjára sodortak minket a tanulmányaink. Sokat gondolkoztam azon, ha ő lépne felém, mit írna nekem? Elvégre azok után, ahogy elváltunk, úgy gondoltam, ha akarna valamit, igenis keresne.

Pár éve volt egy ilyen pillanat. Frissen végeztem az egyetemen, épp állást kerestem, de hónapokig nem akart összejönni a térségben, ahol laktam. Pedig a tanulmányaim alatt már dolgoztam, nem akartam úgy kikerülni az egyetemről, hogy még semmi munkatapasztalatom, és bíztam benne, hogy ez majd előnyt jelent a munkaerőpiacon. Nem teljesen így lett, nem sikerült azonnal munkát találnom. Abban az időszakban egészségileg sem voltam teljesen rendben, nagyon hullott a hajam is, így levágattam rövid, fiúsra.

Alig hiszek a szememnek, felgyorsul a szívverésem. Egy kurta szülinapi üzenet, két szóban. A következő gondolatom: hát ennyi lenne? Mindig reménykedtem benne, hogy bárhogy is akarja velem újra felvenni a kapcsolatot, az arról fog szólni, hogy még mindig érez valamit, vagy legalább ott lebeg a lehetősége, és nem két szóból fog állni. Ennek most örülnöm kellene? Bánatomban meg sem nyitom az üzenetet. De legbelül tudom, hogy életünk sztorija ennyiben még nem merül ki. És abban a percben elhatározom: nem adom fel a kettőnk gondolatát, legközelebb majd igenis én lépek felé, és az nem csak ennyiből fog állni! Elvégre hozzá nagy belépő kell, őt aztán nem lehet akármivel lenyűgözni. Már az egyetem alatt is számtalanszor ott volt bennem a gondolat, várj meg, jövök, csak befejezem ezt az indokolatlanul hosszúra meghirdetett képzést, és újra megtaláljuk egymást.

Valamire azonban nem számítottam a tanulmányaim befejeztével. A képzés utolsó két évében egyszerre dolgoztam, tanultam éjjel-nappal, és rosszul éltem meg, hogy még mindig egy olyan városban kell lennem, ahol már rég nem akarok lenni, mert nem oda tervezem a jövőm. Illetve nem egy sikerszakmát választottam, és az első munkás éveim sok szempontból nem alakultak úgy, ahogy szerettem volna. Nekem nála később valósult meg a szakmai előmenetelem, később kezdtem el jobban keresni, ami sokmindent megtolt időben. Róla már akkor tudtam, hogy egy született sikerember és gyorsan révbe fog érni. Így is lett.

Már pályakezdő koromban is az a típusú ember voltam, aki a saját értékességét nagyban függővé teszi attól, hogy szakmailag már mennyire ért be. Nem kötelező egyetérteni ezzel az eszmefuttatással, de én akkor így gondolkodtam. Úgy éreztem, ő is erre tudna felnézni, és valahol egybemosódtak a neki tulajdonított és a saját sztenderdjeim magam felé. Mivel otthon nem találtam a szakmámban jól fizető állást, a fővárosba költöztem. Azok az évek valójában végig túlélő üzemmódban teltek, állandó túlórával. Ezalatt pedig az ember szépen lassan, észrevétlenül lemond az álmairól, hogy a magánéletére koncentráljon. Sokszor azt éreztem, ez a büntetésem azért, mert nem jól választottam szakot. Azon is gondolkodtam, hogy kimegyek külföldre dolgozni, de folyton az volt bennem, hogy amíg én itt megalapozom magam anyagilag, szakmailag, addig ő megtalálja az álomnőt. De úgy akartam eléállni, hogy már van mit felmutatnom.

Az évek alatt mindig vártam valami jelet, bármit, ami arra utal, hogy ő is gondol még rám, sőt, talán ugyanígy érez. Sokszor volt olyan gondolatom, mikor hazamentem a szüleimhez vidékre és kint kertészkedtem, hogy talán erre jár átutazóban, megáll a kocsija a ház előtt. Mennyire naiv és mesebeli ábránd az egész... Emlékszem, mindig azt emlegette régen, hogy egy Alfa Romeo az álma. Vajon megvalósult neki? Egyáltalán, emlékszik még, hol laktunk? Mindig úgy gondolkodtam vele kapcsolatban, mint akivel gond nélkül ott tudnám folytatni a beszélgetést, ahol sok éve abbahagytuk.

Aztán egyszer csak, egy áprilisi délutánon, elhatározom magam, nem várok tőle bármi jelre és írok neki. Nem tudom, milyen élethelyzetben van, boldog-e, de majd a tudtomra adja. Magamban kőkeményen tudatosítom: lehet, hogy nagyon fog fájni, ami ezután következik, talán még jobban, mint annak idején, talán úgy szakadnak fel sebek, minta ezer pengét vágnának belém. De bármi is lesz ez, szembe akarok nézni vele. A legbelsőbb félelmemmel. Ha tudom, mit akarok, mi baj lehet?

Úgy csapódtam be az életébe, mint egy meteorit. Hogy miért? Mert nem tudtam, hányszor lesz még lehetőségünk ebben az életben beszélni, és ha ez az utolsó, nem akarok úgy meghalni, hogy nem mondtam el neki mindent. Eldöntöttem, hogy kiírom magamból a lelkem, úgy szóltam hozzá, mint amikor tudod, hogy egy dobásod van, és átgondolod, mi minden fér bele az utolsó pillanatba. És valahogy semmi nem tűnt túl soknak, ha róla van szó. Egy ötoldalas szerelmes levél se.

Minden lehetséges forgatókönyv lejátszódott a fejemben, az is, hogy nem lesz semmi reakció. Remeg a kezem, ahogy elküldöm az üzenetet. Gyakran ránézek, hogy olvasta-e már. Pár óráig semmi, aztán egyszercsak átvált a kis jel! Este így próbálok elaludni, abban a reményben, ahogy minden kisgyerek Szenteste, hogy másnap reggel ott várja valami. Kora reggel kinyitom a szemem, ott a válasz... a telefonért nyúlok, és leblokkol a kezem. Kapkodom a levegőt, kis idő elteltével túljutok rajta és elkezdünk beszélgetni. Tudom, hogy életem nagy pillanata van kibontakozóban.

A mai eszemmel azt mondanám a fiatalabb énemnek: bármilyen élethelyzetben is vagy, akkor is, ha épp minden a feje tetején áll, mikor ott kopogtat a nagybetűs Boldogság az ajtódon, felgyűrt ingujjakkal, mint aki nagy feladathoz készülődik, merj rá igent mondani! Ha a lényeg ott van köztetek, nem fogja nézni, hol tartasz, minden kerek-e az életedben. Vele lesz az.

Nyitókép: Shutterstock