Érezni akartam, milyen az, amikor újra nőként tekintenek rám

Azt hiszem, önző voltam, mert hallani akartam. Hallani akartam tőle azt, amit te már régóta nem mondtál. Érezni akartam, milyen az, amikor újra nőként tekintenek rám. Egy "idegentől" vártam - és kaptam meg - azt a megerősítést, amit tőled már régóta nem.

Az elkeseredettség, hogy vége a kapcsolatunknak. Mert abban a pillanatban, amikor én igent mondtam a találkozóra, szótlanul nemet üvöltöttem a kapcsolatunkra. És ehhez te némán asszisztáltál. Nem akartál megállítani, pedig csupán kérned kellett volna, és én otthon maradok. De ahogy az lenni szokott, inkább tudomást sem vettél róla.

És igen, nekem is lett volna alkalmam lemondani. Lett volna lehetőségem törölni ezt a találkozót, ahogy azt korábban már számtalanszor meg is tettem. Hisz ez idáig sosem léptem át ezt a bűvös határt. De ez egyszer megtettem, és időben érkeztem az esti találkozóra.

Nekem ez az este kellett ahhoz, hogy magamhoz térjek. Ez kellett ahhoz, hogy végre kilépjek az életedből, és végre átlépjek az enyémbe. Nem, nem emelt fővel tettem, de ez úgysem ment volna. Mert tudod, én elhittem mindazt, amit az évek alatt tőled hallottam. Elhittem, hogy az én érzéseim, vágyaim nem számítanak, hogy csak veled lehetek valaki, nélküled senki vagyok, hogy egyedül életképtelen lennék. Elhittem, hogy úgy és olyannak szeretjük a másikat, amilyen; legalábbis én téged így fogadtalak el...

Az évek alatt azonban végre megértettem a hallgatásodat, a néma beleegyezésed magyarázatát. Sokáig azt hittem, feltétlen bizalomról van szó, amiből én szégyentelenül csúfot űztem. Mostanra azonban már tudom, hogy ez nem igaz. Nálunk már régen nem a bizalomról volt szó, sokkal inkább az érdektelenségről. Én már egyáltalán nem érdekeltelek téged. És, hogy mi lenne most velünk az az este nélkül? Nem tudom. Talán még együtt élnénk...

Nyitókép: Shutterstock